„Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midőn a nap első sugarai bontakoztak ki a ködből, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielőtt eloszlott volna ez az acélfelhő, kétszáz torokból tört elő az első "hurrá!" a halál első hírnökei felé! Most aztán elkezdődött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki előretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdődött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elő, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midőn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.”
(Adolf Hitler: Mein Kampf)
1914. november 10-én az önkéntesekből és tartalékosokból álló német XXIII. hadtest támadást intézett az ellenséges vonalak ellen.
1914. november 11-én a német lapok a német főparancsnokság alábbi jelentést tette közzé:
„Langemarcktól nyugatra egy fiatal ezred "Deutschland, Deutschland, über alles” éneklése mellett tört előre az ellenség állásai felé s elfoglalta azokat. Körülbelül 2000 francia katonát fogtak el és 6 géppuskát zsákmányoltak.”
Ezzel a jelentéssel egy máig meglévő mítosz indult útjára. Eszerint a német ifjúság színe-java dalolva nyomult előre rendületlenül az ellenség leküzdésére figyelembe nem véve saját veszteségeit. A romantika hangulatát idézi fel bennünk a képsor, ahol az ifjúság, a dal, az elszántság egységbe forrása nem evilági, hanem ezen túli erkölcsi vagy túlvilági győzelmet hoz meg a nemzetnek.
„Előre ország népe, harcra
Ma győzelem vár, hív hazánk!”
„Talpra magyar, hí a haza!”
Először nézzük is mítosz állításait!
Langemarcknál volt a csata? Nem egészen, tőle északnyugatra 6 kilométerre Noordschote és Bikschote között. Langemarckért a küzdelem október 22-én folyt (az angolszász irodalom jelentős része hibásan ezt az ütközetet azonosítja a langemarcki mítosz által híressé tett ütközettel. Ennek oka, hogy a britek is felhúztak erre az ütközetre egy legendát, a "mad time" legendáját, ami szerint a brit lövészek olyan gyorsan tudtak tüzelni puskáikkal, hogy felvették a versenyt tűzerő tekintetében a géppuskákkal). A Langemarck megnevezés csupán németes hangzása miatt terjedt el – meg hasonlított a Bismarck megnevezésre.
Sikeres volt a támadás? Nem egyértelmű. A német 4. hadsereg novemberi támadása ugyan némi területi nyereséget hozott, de áttörést nem értek el. Annyiban sikeresnek mondható, hogy többszöri oda-vissza foglalások után sikerült a németeknek stabilizálni a pozíciójukat a településen. Ennek az ára viszont 2000 fő volt.
Elsősorban a fiatalok tragédiája volt? Nem, az áldozatoknak legfeljebb 30 százalékát tették ki a fiatal önkéntések, nagyobb részt idősebb korosztályba tartozó tartalékosok voltak.
Énekeltek? Ez a kérdés mára már nem megállapítható, viszont ha énekeltek is, akkor nem biztos, hogy a hősi dacból tették ezt. Ugyanis az yperni csatában több alkalommal is baráti tűznek köszönhetően növekedtek a németek veszteségei. Saját azonosításukra hatásos lehetett az éneklés.
Eddig a verifikálható tények. De hogyan is alakult ennek az áldozata. Hősök vagy áldozatok voltak, esetleg mindkettő? A német nemzet dicsősége vagy szégyene?
Langemarck történetének érdekessége, hogy az eseményt követő narrációban tetten érhető az, hogy miképp értelmezi át a történeti emlékezet a múltat.
Először fel is kell tennünk a kérdést, hogy miért volt szükség a langemarcki mítoszra?
1914 őszén mind a nyugati, mind a keleti fronton megmerevedtek az arcvonalak, s világossá vált a német hadvezetés számára, hogy a Schlieffen-terv által vizionált rövid háború elérhetetlen. Ezért az új viszonyoknak megfelelően át kellett alakítani a háborús propagandát is. A „mire lehullanak a levelek” szellemiségű propagandát háttérbe szorították, s helyette a német katona számára az elsődleges cél nem is tényleges, hanem erkölcsi győzelem lett. Egyébként ugyanezt a lépést megtette a náci propaganda is a világháború alatt: amíg a filmhíradók fókuszában 1941-ig a diadalmasan előretörő harckocsik, Stukák és mosolygó Kamerádok voltak, addig ezt követően már az orosz téllel és a német állásokra rontó "vörös hordákkal" szemben minden körülmények között kitartó katona lett a propaganda fókusza.
Az erkölcsi győzelemre a háború elvesztését követően még inkább szüksége lett a német társadalomnak. Különösen kapóra jött két tényező miatt is ez az első világháborúban kialakult politikai mítosz. Egyrészt a „gyalázat napját”, november 11-ét be lehetett helyettesíteni a német főparancsnokság által kiadott jelentés napjával. Nem hiába, hogy 1933 és 1944 között a náci Németországban november 11 Langemarck-nap lett, válaszul arra, hogy november 11-ének a győztes hatalmaknál is kialakult a kultusza.
Másrészt a háborút követően a különböző militarista szervezkedések motorjai az egyetemeken gombamód szaporodó diákegyesületek voltak, amelyek identitásához fontos adalékot jelentett a "langemarcki szellemiség". Már 1921-től szervezett Langemarck megemlékezéseket a hadsereg és az egyetemek Langemarck bizottsága (Langemarck-Ausschuß Hochschule und Heer). 1924-ben 2000 diák jelenlétében leplezték le a Langemarck emlékművet (Langemarck-Denkmals). Az 1920-as évek különböző „acélsisakos” (Stahlhelm) paramilitarista egyetemista csoportok a Stahlhelm-Studentenring „Langemarck“ keretében egyesültek. 1928-tól Berlin belvárosában Langemarck-Feiern keretében emlékeztek meg a hősökről.
A német hallgatói önkormányzat, a Deutsche Studentenschaft felvette a langemarcki temető rekonstrukciójának kérdését. Az igény egyébként jogos volt, hiszen amíg a győztes hatalmak katonai temetőinek rendben tartását támogatta a belga állam, addig a német sírokat belepte a gaz és kezdtek az enyészet martalékává válni. Az ún. Langemarck-adományok révén gőzerővel folyt a temetők feltárása és a nemzeti emlékezethely megteremtése. 1930-as alapkőletételkor 10500 német katona maradványait temettek újra. Az 1932. július 10-i felavatásán Josef Magnus Wehner, nyugati fronti veterán mondott széles körben propagált beszédet.
A Langemarck-kultusz a nácik 12 éve alatt jutott a csúcsra. Ebben a rárakódott hősi mázon túl az is közrejátszott, hogy a német állam feje, Adolf Hitler bizonyos fokon Langemarck „gyermeke” volt. A tisztázatlan állampolgárságú, eddig ide-oda kallódó 25 éves fiatalember néhány hetes kiképzést követően 1914. október 29-én a 16. bajor tartalék-ezred tagjaként kevesebb, mint 20 km-re Langemarcktól, Hollebeke és Messines között esett át a tűzkeresztségen. A 3600 fős List-ezred négy nap múlva 611 főt számlált. Hitler 250 katonából álló százada december elejére 42 főre apadt. Az 1914 őszén veteránná vált Adolf Hitler joggal érezhette magát langemarcki ifjúnak. Szinte ugyanakkor s ugyanott ugyanazt élte át, mint az ominózus Langemarcknál küzdő ezred tagjai az ellenséges vonalak elleni roham során.
A langemarcki szellemiség példa lett a német ifjúság számára. A Langemarck harcosok (Langemarck-Kämpfer) lettek a jövendő Németország építői, a fiatal munkavállalók, kereskedők, parasztok és diákok. 1934-ben Hitler megalapította a Langemarck ösztöndíjat (Langemarck-Spende der Deutschen Studentenschaft). A háború alatt megjelent a Langemarck-Studium intézménye, ahol a fajilag megfelelő és a nemzetiszocializmus iránt elkötelezett parasztok, kézművesek s egyéb munkavállalók számára 3 féléves egyetemi képzéseket indítottak. Itt le kell szögeznünk, hogy a Langemarck-mítosz nagymértékben demokratizálódott, ugyanis nemcsak a származási előítéleteket döntötte le - azaz a paraszt és a junker fia is ugyanúgy hullatta a vérét a német földért -, hanem a diák mítosz is háttérbe húzód
ott, s immár a kisember került a helyére. Ez érthető, hiszen egyrészt így nagyobb tömegekre lehetett hatással, másrészt megszűnt Hitler „fogyatéka” - miszerint ő maga nem volt diák - a langemarcki ifjúsággal szemben.
Kapóra jött a náciknak is a dátum, hiszen november 9. a nemzetiszocialista üdvtörténet kiemelkedő eseménye a . Így már 1933. november 9-én több német városban egyszerre mutatták be Heinrich Zerkaulen Jugend von Langemarck című darabját. A berlini olimpia is Langemarck szellemében telt. A Langemarckhalle vallási pátosszá emelte a langemarcki mítoszt.
Belgium és Franciaország 1940-es elfoglalásával a hitleri vezetés megemlékező túrára indult a Nagy Háború hadszínterein, ahonnan természetesen Langemarck sem maradhatott ki. E 1940 őszi megemlékezések célja az volt, hogy az első világháború lezárását 1918-ról kitolja 1940-ra, ezáltal német győzelemként aposztrofálják a német-francia nagy konfliktust. 
Az 1943-ban felállított 27. SS hadosztály pedig megkapta a Langemarck nevet.
Langemarck viszont nem csak a háborús propagandának jött jól, hanem a pacifizmus hirdetői számára is. Az ő olvasatukban a meghalt fiatalok nem hősök voltak elsősorban, hanem áldozatok, nem a német nemzet dicsősége, hanem szégyene amiatt, mert saját reménységét hajtotta a vágóhídra.
Ahogy érkeztek a hátországba a hírek a csata valódi arcáról, úgy kezdett megjelenni az "ellenkultusz" is. Hiszen a dicsőség tárgyai a néhány hetes kiképzést követően a csatatérre vitt felső középiskolás vagy egyetemista fiúk voltak. Nem valószínű, hogy ezeknek a csapatoknak a német hadvezetés komoly harcértéket tulajdonítottak volna, de azáltal, hogy az antant csapatok fölénye egyre nőtt a nyugati fronton, szükségessé vált a "résekbe" minden mozdítható erő bevetése. Valahogy ugyanaz történhetett, mint az 1916. július 1-jén a Somme-nál bevetett Kitchiner hadosztályok esetében. (Posztunkat erről itt lásd) A gyengén kiképzett katonák nem voltak képesek bonyolultabb manőverek végrehajtására, így a lehető legegyszerűbb módon vezették az ellenséges vonalak felé, ezzel ideális célpontot adva a beásott védekezők számára. A 30 kilós málhával masírozó fiatal fiúk nagyon hamar összezavarodtak s gyakran az ellenség helyett a szomszéd alakulat felé lőttek véletlenségből. Ennek kapcsán hamar megjelent a vád, hogy "ágyútöltelék" szerepet szántak ezeknek a fiúknak a német hadvezetés részéről.
A Kindermord kifejezés a betlehemi gyermekgyilkosság megnevezésére alkalmazzák, melynek hivatalos kultusza alakult ki a keresztény hagyományban a december 28-i aprószentek napja formájában. Ez sem példanélküli léptékváltás. Így lettek például nálunk a magyar 2. hadsereg tagjai a vörös veszedelmet megállító, hősiesen hazátvédő hősökből a Horthy-rendszer által a németeknek odadobott, halálra szánt áldozati bárányok a Don-kanyarban.
"Wir haben ein Grabgegraben
Lied vom Tod der jungen Kriegsfreiwilligen vor Ypern
für lauter junge Knaben
ist jeder noch ein Kind
ist jeder noch ein Kind"
Ez a narratíva természetesen csak 1945-t követően tudott kiteljesedni. Ennek legfőbb lépése a langemarcki temető átalakításában érhető tetten. Emil Krieger Gyászoló katonák (Trauernde Soldaten) című szoborcsoportja már egy más megvilágításba helyezi a csatát, az értelmetlen halál elbeszélésébe. Ugyancsak a militarizmus ellen hat, hogy az 1959-ben felújított emlékműben a szobrot egy semlegesnek ható örökmécses bronztáljával pótolták.
