Első világháború - a 100. évfordulós Page

Az Első világháború - a 100. évfordulós Page blog a megegyező nevű Facebook-emlékpage része. Kövessetek minket Facebookon is! https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage

Friss topikok

Facebook oldaldoboz

Recenzió - Ernst Jünger: Acélzivatarban

2014.05.13. 13:22 Fóris Ákos

696487_2.jpg„Én is el fogom olvasni, bár tartok tőle, hogy Remarque-hoz képest olyan élmény lesz, mintha véres sarat ennék acélsisakból.” – osztotta meg aggodalmait egyik olvasónk a könyv megjelente kapcsán. Ez az állítás nagyon kifejező, de a magam részéről átfordítva kérdeznék rá Adorno híres állítását[1] parafrazálva: lehet anélkül írni hitelesen a lövészárok-háborúról, hogy ne ennénk véres sarat acélsisakból?

Sem Ernst Jünger életének majdnem 103 évének bemutatására, sem pedig filozófiájának ismertetésére nem vállalkozhatok itt, [2] csupán azokat azokkal az elemekkel foglalkozom, mely szükségesek a könyv bemutatásához.

Jogosan szól-e hozzánk Ernst Jünger?

Erre határozottan igennel felelhetünk. Az első világháborús regényirodalom írói általában nem töltöttek néhány hónapnál több időt a háborúban. Remarque másfél hónapig, Hemingway ugyancsak egy-két hónapot, Molnár Ferenc haditudósítóként egy évet töltött a fronton. Ezzel szemben Ernst Jünger 1914. december 30-tól 1918. augusztus 15-ig teljesített frontszolgálatot. Ehhez természetesen jó adag szerencse kellett. Századát jószerivel két alkalommal teljesen megsemmisítette az ellenség, a háború során 14 alkalommal találták el (öt puskalövés, kettő gránátrepesz, egy srapnelgolyó, négy kézigránát, két puskagolyószilánk), s ennek ellenére sem maradt maradandó nyoma a háborúnak – a 20 sebhelyet, a rövidebb jobb kisujját, és rövidebb bal hüvelykujját leszámítva -, sőt 102 évesen halt meg. 1918. szeptemberében kiérdemelte a legnagyobb német kitüntetést is, a Pour le mérite-t.Ernst Jünger de uniforme.JPG

A történészi véna közbeszól

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy személy szerint ebben a könyvben az volt a legüdítőbb sok más első világháborús könyvhöz és filmhez képest, hogy elhagyja azokat az egyszerűsítéseket, mellyel az első világháború hadviselése kapcsán élünk.

Mert hát mi is a képünk az első világháborúról? Négy éven keresztül nem mozdul a front; nagy hasú tábornokok több tucat kilométerre a frontvonaltól francia bort iszogatva küldi az embereinek ezreit a vágóhídra, mert nem érdekli a katonáinak a sorsa; szegény katonák a lövészárokban kiugranak a lövészárokból s ész nélkül, mind egy horda rohannak az ellenséges állás felé, ami előtt a tüzérség meg a géppuska legyilkolja őket, majd az ellenség is – ki tudja miért? – ők is kipattannak a lövészárokból, hogy mi is legéppuskázhassuk őket. Tehát a hadviselés értelmetlen, érdektelen, semmi másról nem szólt, minthogy öregurak unalmukban mészároltassák országuk fiatalságát.

Amiképp a Fekete Viperában is megfogalmazzák:

„- Nos, Haig tábornagy úr kidolgozott egy pompázatos új haditervet,mely végre győzelemre segít a harcmezőn.

- Á. Ez a pompázatos terv, nem más, mint kimászni a lövészárokból, és szép lassan az ellenség felé lopakodni, ugye?

- Hogy lehet, hogy te tudsz erről, Vipera?Ez bizalmas információ.

- Ugyanez volt a terv a múltkor is, és azelőtt még vagy tizenhétszer.

- Ez az, pontosan!

- És éppen ezért ilyen pompázatos! Jól meglepjük az éber, huncut hun ördögöket! Tizenhét sikertelen kísérlet után nem is gondolnak arra, hogy tizennyolcadjára is megpróbáljuk!

- Van itt azonban egy kis probléma. Hogy az első tíz másodpercben mindenkit lemészárolnak.

- Így van! És Haig tábornagy nagyon aggódik a derék katonák közérzete miatt.”

Az Acélzivatarban oldalai során megismerhetjük az első világháborús hadigépezet bonyolultságát és összetettségét. Érthetőek a hadmozdulatok, bemutatja számunkra a szerző a lövészárok hadviselés legfőbb jellemzőit. Láthatjuk, hogy miképp vonul vissza egy hadsereg, miképp pusztítja el szisztematikusan és tervszerűen az infrastruktúrát. Különösen érdekes, amikor a lövészárok-háború egy-egy átlagos napját osztja meg velünk a szerző. Itt többről szól, hogy az otthonról vagy nőkről beszélgessünk. Tüzérségi, felderítő, utász tisztek járnak le-fel az első vonalban, bemérik az ellenséges állásokat, vázlatokat készítenek a védvonal megerősítésére. Csataleíráskor is nyomon követhetjük a tüzérség szerepét, a drótakadályok átvágását, egy vagy másik szárny mozgását.

Ernst Jünger azt a fajta csataleírást adja számunkra, amelyet egy fél évszázaddal később John Keegan A csata arcával bevezet a hadtörténetírásban. Tervszerűség és spontaneitás, kötelességtudat és félelem keveréke, s számot vet azzal, hogy valóban, az önmagában értelmetlen tűnhet, hogy egy katona életét áldozza azért, hogy a szomszéd lövészárokba ugorjon, taktikailag viszont fontos, s egyáltalán nem értelmetlen.

A könyvben ki szól kihez?

A könyv szigorúan egyes szám első személyben meséli el a történteket számunkra, s egy nagyon szűk, de In_Stahlgewittern_1922.jpgnagyon mély keresztmetszetet nyújt számunkra. Csak azt érzékeljük, amit Ernst Jünger a frontkatona, de azt nagyon részletesen. Megtudjuk, hogy melyik lövedéknek milyen a hangja, látjuk a lövészárokban előbúvó vakondokat és gilisztákat. Amikor olyan eseményről van szó, ahol nem volt jelen, ott mindig megemlíti a leírtak forrását.

Viszont ezt nem jelenti automatikusan a frontkatona nézőpontját. A leírások során külsődlegesen, nem Jünger szemszögéből látjuk az eseményeket, mintha egy haditudósítóként rohannánk Jünger alakulatával, s a fényképek alapján próbálnánk rekonstruálni az ütközetet. Hasonló ahhoz a kísérlethez, mint amit Steven Spielberg csinált a Ryan közlegény megmentése kapcsán. Nagy irodalma van annak, hogy a háborúról készült fényképek mennyiben adhatja vissza a valóságot.[3] Másrészt, hogy nagyon hitelesen, szinte embertelen semlegességgel kívánja rekonstruálni az eseményeket. Ernst Jünger könyvének írásakor úgy akart tanulságot tenni, hogy minden egyes részletet pontosan jegyez le, azokat az érzéseket osztja meg velük, amikor ott, akkor érzett. Jünger szempontjából Remarque remekműve csupán fikció, s nem rendelkezik azzal az autentikus értékkel, mint a kényesen dokumentarista, viszont emiatt kevesebb érzelmet kiváltó Acélzivatarban.

A könyv azért hathat több alkalommal is idegennek az olvasó számára, mert nem teljesen nekünk szól. „Ugyan melyik lövészárokharcos nem ismeri ezt a hangulatot?”(58.) – jegyzi meg egy helyen a szerző. Itt érezhetően nem a békés viszonyokban élő olvasóhoz, hanem frontharcosaihoz szól. Amikor a könyvet másodjára kiadták, Ernst Jünger olyan változtatásokat tett benne, hogy a nem katonaviselt olvasók számára is érthető és követhető legyen a cselekmény. Tehát 1920-as első kiadásakor még inkább egy rétegnek szólt: a frontharcosoknak. Amikor a könyv elején művét Az elesettek emlékére ajánlja, akkor ezzel a megcélzott olvasóközönségével is kapcsolatot teremt. Így bár a könyv, mint fentebb írtam, következetesen csupán az „én” szemszögéből vizsgálja az eseményeket, mégis egy generáció élhette át.

A háború fenomenológiája

6894652662_60c7011b76_z.jpgAmikor egy író a háborúról szól, akkor azt általában nyitott rendszerként kezeli. Egyrészt a háború a „nem béke” jelentésében tűnik fel, például maguk a történet szereplői is több alkalommal elkalandoznak a „régi béke időkbe”, vagy maga a történet is béke időszakból indul vagy oda tart. Másrészt a háború csupán mint „tünet” jelenik meg a műben, akár mondjuk egy baloldali írónál az imperializmus vagy éppen egy világpolgári alapállásban lévő író számára a nacionalizmus radikális tüneteként tűnik fel a háború jelensége.

Ernst Jünger tekintetét magára a háborúra összpontosítja. A regény elején a szerző leszáll egy teherautóról a frontvonalban, a végén 1918 szeptemberében kitüntetik. Ugyan a regénynél jóval terjedelmes naplója vall a hátországi tivornyákról, szerelmi – sőt inkább csak szexuális – kalandokról, a hátországi pihenéseiről, vagy éppen a lövészárok-háborúban a rovarokról tett megfigyeléseiről, ez mind kimarad a regényből vagy legalábbis csak jelzésértékképpen marad benne. Ha Hannover kerül elő, akkor is csupán mint a „Gibraltars” ezred állomáshelye jelenik meg.

Itt találhatjuk azt a törést, amely miatt könnyebben emészthető számunkra a Nyugaton a helyzet változatlan, mint sedan2vz9.jpgaz Acélzivatarban. Amíg a Nyugaton a helyzet változatlan alapvetően a béke szemszögéből vizsgálja a háború jelenségét, s maga könyv legnagyobb katasztrófája is az, hogy a béke állapota már nem érhető el az „elveszett generáció” számára, addig az Acélzivatarban szorosan a háború rendszerében értelmezi a világot. Amíg Paul Bäumermint egy diákként katonának álló személy jelenik meg Remarque-nél, addig Ernst Jünger a könyvében nem mint egy hannoveri gyógyszerész fia, nem mint egy 1914-ben érettségiző diák, nem mint egy leendő író vagy rovartudós van jelent, hanem csupán mint Ernst Jünger mint közlegény, őrmester, hadnagy. Egy helyen a regényben, amikor tisztek újságokat olvasva beszélgetnek az esetleges béke lehetőségéről, a szerző megjegyzi, hogy egy katonának nem dolga a békével foglalkoznia.

Az, hogy a háborút zárt rendszerben értelmezzük azt feltételezi, hogy fatalistán állunk a világhoz. Azok, akik a háborút, mint a „nem béke” fogják fel, azok számára a háború katasztrófa, melyet ki kell küszöbölni. Erre adnak megoldásokat azok, akik szerint a háború az „tünet”, s egyfajta üdvtörténetként felvázolják, hogy amennyiben a háborúkat adó alapkonfliktusok – legyen az vallási, osztály, faji vagy nemzeti konfliktus ideológiáktól függetlenül – megszűnnek, úgy egyfajta megváltásként az örök béke vár ránk.

Jünger a háborút a világ rendjébe helyezi. Nem kiküszöbölhető, így örökkön megjelenik az emberiség történetében. Amint azt A márványszirteken című regényében megfogalmazta: „Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.”Amikor 1913-ban az érettségi előtt elszökött a francia idegenlégióba, a békés polgári társadalom kritikáját adta a maga részéről. Így Ernst Jüngernél nem a számunkra kézenfekvő „Hogyan előzhető meg a háború?” kérdést teszi fel, hanem inkább azt a marxi kérdést, miszerint „miképp képzelhető el az Iliász lőporral?”.

Erre a szerző nem tud egyértelmű választ adni. Nem tud választ adni, mert a technika eddig soha nem látott szerepe miatt az ember szerepe lecsökkent. Statisztikák szerint a háború áldozatainak 85 százalékát a tüzérség okozta, azaz 10 katonából 8-9 úgy halt meg, hogy nem is láthatta, nem is árthatott semmilyen módon az ellenfelének. Hogyan lehetségesek ilyen körülmények között olyan párbaj, mint amit Hektor és Achilles vívott Trója alatt.

A párviadal modern megfelelőjét a rohamcsapatok tevékenységeiben látja, akik a támadás élén haladva elsőként törtek be az ellenség lövészárkaiba. Viszont ez a harc is személytelenné válik. Nem egy kardcsapás, nem egy pontos lövés dönt, hanem az, hogy az általad dobott gránát robbanása megöli-e az ellenséget.

„A háborúban mindig arra törekedtem, hogy gyűlölet nélkül tekintsek az ellenségre, az ellenfelet férfiassága, bátorsága alapján értékeljem. Arra irányult erőfeszítésem, hogy felleljem és megöljem az ellenfelet, ám az ellenség részéről sem vártam semmi egyebet. De sohasem gondolkodtam róla alantasan. S amikor később hadifoglyokat ejtettem, felelősnek éreztem magam a biztonságukért, próbáltam megtenni értük azt. ami tőlem tellett.” (66.)

Ennek a szerepnek a hatására viszont hozzájárult Ernst Jünger is a világháború egyes elemeinek tabusításához. Naplójegyzetei részletesebben szól az alárendeltjeinek csüggedtségéről, szolgálat alóli kibújásairól, illetve a könyvből elmaradtak a felettesek parancsainak részletes kritikái is.

ww-view-flanders.jpgAz igazi kritika viszont ott lelhető fel, hogy mennyiben etikus ez a háború szemlélet egy olyan ellenséges katonával szemben, aki nem így értelmezi a háborút. A „nagy csata” során Jünger egyik beosztottja úgy vesztette életét, hogy egy már éppen magát megadni készülő skót katona felé rohant harci őrületben, s mikor ezt a skót meglátta, felvette fegyverét és lelőtte. Tehát amíg a brit katona már hadifogolyként már kilépett volna ebből a háborúból, Jünger felfogása szerint kétséges, hogy ki lehet-e ebből lépni valahogy a „győzelem vagy halál” alternatíváján kívül.

A rohamcsapatok kiemelése viszont csak akkor lehetséges, ha elválasztjuk a tevékenységüket a háború fatális viszonyaitól, az „acélzivatartól”. Amint a könyv utószava is felhívja rá a figyelmet, azért is találó a zivatar megnevezés, mert egyrészt egy visszatérő jelenséget jelöl, másrészt egy olyan jelenség, aminek az ember csak passzív elszenvedője lehet. Kiélesedhetnek a katonák érzékszervei, valami hatodik érzék alapján lehúzhatja az ember a fejét egy becsapódó golyó elől, de mégiscsak a vakszerencse dönt arról ki hal meg.

*

A könyv fordítását a Szegedi Tudományegyetemen tanító Csejtei Dezső és Juhász Anikó készítette, amely szerzőpáros eddig elsősorban a modern egzisztencialista spanyol és német filozófia legfőbb szerzőinek – mint Nietzsche, Spengler, Dilthey, Ortega y Gasset – könyveinek lefordításával örvendeztette meg a magyar olvasóközönséget. A könyv jegyzetelt, a mű megfelelő kontextusát megalapozandó mintegy 40 oldalas elemzést találhatunk a könyvről a két fordító részéről, melyre nagyban támaszkodtam recenzióm megírásakor. Néhány apróbb hibán kívül – mint például nem sikerült rájönnöm, hogy mi alapján van hol kis, hol nagy kezdőbetűvel az Isten szó – talán azt sérelmezheti némileg az olvasó, hogy a helynevekben gazdag, s alapvetően településekhez köthető szerkezettel rendelkező kötethez – a fejezet címek döntő többsége helységnevet tartalmaz - nem mellékeltek térképet. [3]

Ernst Jünger: Acélzivatarban. Ford.: Csejtei Dezső - Juhász Anikó. Noran Libro, Budapest, 2014. 3800 Ft

 

[1] „Auschwitz után verset írni barbárság”

[2] Ernst Jüngerhez kiváló bevezetést nyújt Szalai Zoltán Kommentárban megjelent tanulmánya: „Egy tévedés csak akkor válik hibává, ha kitartunk mellette” - Ernst Jünger és a konzervatív forradalom. In: http://kommentar.info.hu/iras/2010_6/_egy_tevedes_csak_akkor_valik_hibava_ha_kitartunk_mellette_

[3] Mindenképpen ajánlott: Susan Suntag: A szenvedés képei.

[4] Ebből a szempontból pozitív példának tekinthetjük Szolzsenyicin első világháborús regényének - Vörös kerék – Tizennégy augusztusa I-II. köt.- kiadását.

2 komment

Címkék: Németország Ernst Jünger Recenzió

A bejegyzés trackback címe:

https://elsovilaghaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr836159718

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

dávidf 2014.05.15. 09:03:32

Köszönöm az írást, színvonalas és alapos! "Szeretem" a korszakot, nagyon vártam a könyvet.

E.T.A. 2014.07.09. 23:47:06

Csejtei Dezső pedig kitűnő szakember és fordító, örömmel tölt el, hogy az Ő óráira járhattam!

A könyvet mindenképpen el fogom olvasni!