Ki ne hallott volna az Abwehr rettegett uráról, a híres kétkulacsos tengernagyról, Wilhelm Canarisról. Személyét még máig sok legenda lengi be, s ki tudja, hogy amikor 70 éve, 1945. április 9-én a Flossenburg melletti koncentrációs táborban felakasztották, hány titkot vihetett a sírba az öreg róka.

Pedig a tengernagy első világháborús szereplése is igen impozáns. Gibraltárnál intézte a német tengeralattjárók titkos feltöltését, Marokkóban járva arab törzseket lázított. De mégis talán első világháborús szereplésének  legfigyelemreméltóbb momentuma szökése volt Dél-Amerikában.

Canarist a háború Dresden könnyűcirkálón cirkálón érte. Az SMS Dresden feladata az volt, hogy a Mexikói-öbölben zavarja a brit kereskedelmi hajók forgalmát, de ennek lőszer és szén hiánya miatt, csak részlegesen tudott eleget tenni. Október 12-én a hajót Maximilian von Spee tengernagy Kelet-ázsiai hajórajához (Ostasiengeschwader) rendelték. E kötelék keretében vett részt a németek számára katasztrofális eredménnyel végződő falklandi csatában.

A csatából a hajónak sikerült elmenekülnie, viszont helyzetük eléggé kilátástalannak tűnt. Ugyan a hírszerzőként a fedélzeten lévő Canarisnak sikerült elérnie a chilei kormánynál, hogy 24 óráig chilei felségvizeken maradjanak - ami alatt szenet vételeztek -, a Dresden megsérült motorjai nem tették lehetővé, hogy az Atlanti-óceánon keresztül térjenek vissza a fokozott antant jelenlét mellett. Így a hajó kapitánya a Csendes-óceánon keresztül szigetről szigetre kívánt haladni.

Versenyfutás kezdődött a Dresden és az őt üldöző brit hajók között, hogy meddig bírják a könnyűcirkáló motorjai, illetve meddig sikerül beszerezni a létfontosságú szenet. Még két alkalommal sikerült szenet vételezniük, és Canaris információinak is köszönhetően sikerült elkerülniük a brit flottát.

Végül két brit cirkáló, a HMS Glasgow és a HMS Kent sarokba szorította a Dresdent. A hajó kapitánya, Lüdecke felismerte a hajó menthetetlen helyzetet, így Canarist átküldte a Glasgowra tárgyalni. E tárgyalások célja az volt, hogy elhúzza addig az időt, amíg a hajó önelsüllyesztését megszervezik. 1915. március 14-én 10:45-kor a kiürített hajón lévő töltetek felrobbantak.

Canarist a legénységgel együtt annak rendje és módja szerint a chilei hatóságok internálták. Internálótáboruk Quiriquina szigetén volt Concepción városának közelében.

A térképre elsőre ránézve úgy tűnhet, hogy ez a hely egy német számára abszolút világvége lehetett. Ám ez a kép igencsak csalóka, ugyanis jelentős német kolónia élt Concepciónban. Latin-Amerika és a németség kapcsolata nem Eichmannal és Mengelével kezdődött el, hanem a 19. század közepétől megjelenő német telepesekkel, akik a túlnépesedett német területekről kezdtek özönleni az Újvilágba.

A chilei hatóságok elég engedékenyen kezelték az internáltakat. A tisztek kimehettek a városba, magának a tábornak az ellátásáról is különböző német szervezetek gondoskodtak, s hamarosan kertek, baromfiudvarok jelezték az internáltak jelenlétét. Canaris több helyi német bevonásával hamar szerzett pénzt és hamis útlevelet is.

Ugyancsak előnyére vált Canarisnak, hogy ő a háború előtt már az SMS Bremen fedélzetén megismerkedett Dél-Amerikával. Arról nem is szólva, hogy Canaris sötét hajával és bőrével inkább beleillett az itteni közegbe, mint egy klasszikus teuton német eszmény.

A táborból megszökni nem volt lehetetlen. A tábor gyengén őrzött volt, a helyi halászok pedig 20 pesoért bárkit átvittek a túlpartra. Viszont attól féltek, hogy a táborból való szökések retorziókat provokálhatnak ki a táborban maradókkal szemben. Miután a német konzulátus révén hírek érkeztek, Lüdecke engedélyezte a szökést.

Augusztus 4-én jött el a nagy nap, amikor Canaris elhagyta a tábort. Házalók által hordott ruhákban, arcát eltakaró sapkában, kezében vászonzsákkal indult az Andok felé.

Először az 500 kilométerre fekvő Osorno városába jutott el parasztnak álcázva, ahol találkozott a német konzullal. Innen egy Puyehue közelében lévő német farmra került.

Canaris választás nem volt véletlen. Egyrészt egyre közelebb került az argentin határhoz, másrészt az itteni hágó volt alkalmas az átkelésre. Ugyan még tél volt, de augusztusban már közeledett a tavasz.

Cardenal Antonio Samoré nevet viselő hegyszoroson keresztül ment át lóháton és gyalog a német tengerésztiszt. Rendes ösvények nélkül, a téli hidegben tette meg ezt az utat.

A Nahuel Huapi-tónál már a Puyehue-i farmon élő német család rokonai fogadták. Neuquenben vonatra szált, hogy augusztus 21-én megérkezzen Buenes Airesbe, ahol már várta Bernhard von Bülow exkancellár és római nagykövet egyik unokatestvére.

Ekkor Canaris átváltozott Reed Rosassá, egy chilei özveggyé, aki Európába utazott megboldogult angol anyjának örökségéért. A Frisia holland gőzösre felszállva indult vissza Európában.

S ugyan mit csinál egy szökésben lévő német tiszt, aki magát egy angol származású chileinek adja ki? Meghúzza magát? Á, dehogy, inkább bekapcsolódik a társasági életbe!

A jó kiállású özvegy hamar a bridzsasztalok közkedvelt figurája lett, aki a hajón utazó briteknek elbüszkélkedett angol anyjával. Canaris színjátéka odáig ment, hogy amikor az angol hatóságok Plymouthban kémeket keretek a hajón, készségesen segített a hatóságoknak.

Amszterdamba való megérkezését követően chilei útlevelével hamarosan már Németországban találta magát.

Németországban a haditengerészet hősként köszöntötte. November 11-én elő is léptették sorhajóhadnaggyá (Kapitänleutnant). Ám Canaris különleges képességeit is felismerték. November 30-án az admiralitás hírszerző részlege magához kérette a fiatal tisztet, s néhány hét múltán már Spanyolországban szervezte a német tengeralattjárók ellátását, az új év elején pedig már Marokkóban járt az arab törzsek fellázítása céljából.

Ezzel egy új karrier kezdődött.

*

Cikkem során felhasználtam Richard Bassett Hitler kémfőnöke, A Canaris-rejtély, illetve Michael Müller Canaris: The Life and Death of Hitler's Spymaster című köteteket.

Ezentúl az alábbi cikkre is támaszkodtam: http://joanveronica.hubpages.com/hub/A-World-War-One-Escape-The-Epic-Adventures-of-Lieutenant-Wilhem-Canaris