Első világháború - a 100. évfordulós Page

A mai nap száz esztendeje annak, hogy 1915. május 31. és június 1. fordulóján lezajlott az első világháború legjelentősebb tengeri ütközete Jütlandnál. A több mint 8500 emberéletet követelő ütközet ugyan nem változtatott a hadászati patthelyzeten, a felvonuló erők nagysága szükségessé teszi, hogy külön megemlékezzünk erről az eseményről. Cikkünkben a csata brit olvasatát, szeletét adjuk négy különleges tengerész szemével. Különlegesek, ugyanis ők voltak négyen azok, akik a csatában tanúsított magatartásukért megkapták a legmagasabb rendű brit kitüntetést, a Viktória-keresztet. De hogy mi is kellett ahhoz, hogy elnyerjék ezt? Azt a cikkből megtudhatjátok!

A mai nap ismételten Star Wars hangulatban van a világ, ugyanis december 18-án mutatják be a 7. Csillagok háborúja filmet. Miközben a Star Wars univerzum emberek millióit szippantotta és szippantja be már majdnem 40 éve, a filmek különleges látványvilágát nézve bele sem gondolunk, hogy milyen tárgyi kultúrából merítettek az alkotók. Cikkünkben négy olyan első világháborús fegyvert mutatunk be, amelyek átalakított változatukban feltűnnek a Star Wars filmekben.

Ha a filmben felhasznált fegyvereket áttekintjük, szembetűnő a brit és az európai fegyverek túlsúlya az amerikai lőfegyverekkel szemben. Ennek egyszerű magyarázatát a film infrastrukturális hátterét adó filmstúdióban találhatjuk. Lucas a londoni Elstree Studiost bízta meg a munkálatokkal, így a filmben felhasznált díszletek, kellékek alapját is ennek a stúdiónak a raktárkészletei adták.

Obi-wan és a puskagránát

Aligha van olyan tárgy a Csillagok háborújában, mely annyira beindítaná a rajongók fantáziáját, mint a fénykardok. Amíg a legtöbb hozzászólás általában a kard pengéjére szokott vonatkozni, most mi a markolatát vizsgáljuk meg. Obi van fénykardja markolat egy jó részét egy No. 3. MK. 1. puskagránát teste adja.

Ez a puskagránát messze nem volt egy olyan tartós koncepció, mint a fénykarddal a Star Wars világában. A háború első éveiben mindenki kísérletezett nyeles puskagránáttal, ám nagy hátrányuk volt, hogy speciális lőszer kellett a használatukhoz és komolyan rongálta a huzagolást, ergo tartós igénybevétel után a puska nem volt használható eredeti céljára. Ezekből is a No. 3 volt a messze legtúlbonyolítottabb koncepció, így aligha meglepő, hogy nagyon gyorsan felváltotta egy utódtípus, amely viszont a jawák ion blasterénél köszön vissza a filmben.

A jawák és a Lee Enfield

A jawák ion blastere-ében is első világháborús fegyvert fedezhetünk fel: egy elöl-hátul lefűrészelt Lee Enfield no. 1 MK III. SMLE, amire ráfabrikálták a Mills gránátok kilövésére való tromblont.

Az 1895-ben rendszeresített Lee Enfieldet aligha kell bemutatni bárkinek is, viszont érdemes visszakanyarodni a gránátvetés problémájára.

Mikor szembesültek a nyeles puskagránátok használata során felmerülő problémákkal, a háború vége felé a franciák és németek által is preferált tromblont vették át, de külön gránát típusok helyett a jó öreg Mills kilövésére használták. előnye volt, hogy hogy nem kellett külön vetőszerkezet, viszont messzebbre ment, mint egy kézi erővel eldobott gránát.

A birodalmi rohamosztagosok és a „belga csörgőkígyó”

Ugyan Sir Hiram Stevens Maxim 1884-ben létrehozta az első önműködő géppuskát, a további fejlesztések sem oldották meg azt a problémát, hogy miképp lehetne növelni a géppuskák könnyítésével mozgathatóságukat. Erre próbált megoldást nyújtani az amerikai hadsereg egyik ezredese, Newton Lewis, aki az 1911-ben megtervezett Lewis Gunnal letette – dán Madsen-golyószóró mellett - a modern golyószóró alapjait. A háború során a belga, a brit és az amerikai hadsereg is rendszeresítette ezt a fegyvert és a különböző hadviselő felek egészen a koreai háborúig használták.

A rohamosztagosok T21 light repeating blaster alakjában nem nehéz felfedezni a Lewis golyószóró körvonalait. Kiválasztását valószínűleg az indokolta, hogy itt is egy populáris fegyverről beszélhetünk.

Han Solo és a Seprőnyél

Ha valaki végignézi az első világháborús tiszti fényképalbumokat, aligha nem talál olyan fényképet, amelyen – nemzetiségtől függetlenül – ne pózolna valaki Mauser C96-os pisztollyal. „Seprőnyélt” először a törökök rendeltek katonai célra, akiket hamarosan követett az olasz haditengerészet, a perzsa kormány, no de a brit hadsereg tagjai is bőszen szereztek be a német presztízsfegyverből, s Őfelsége tisztikarának olyan ismert személyiségei használták mint Winston Churchill vagy Arábiai Lawrence.

Az 1970-es évekre a Mauser C96 nem volt szokatlan a hollywoodi közönség számára. Az egzotikusnak ható fegyver, így például a második James Bond film, az Oroszországból szeretettel bérgyilkosa, Donald Grant egy C96-ost használva dolgozik.

A Star Wars forgatásán használt fegyver pedig eredetileg Frank Sinatra főszereplésével készült Halálos hajsza (The Naked Runner) című filmben tűnik fel.

Persze felmerül a kérdés – egy, az amerikai piacra szánt, ízig-vérig hollywoodi produkció miért nem az ismert amerikai fegyvertípusokból válogatott?

Talán abban a viszonyban ragadható meg Lucas döntése, ami fennáll Han Solo és a klasszikus western főhős karaktere között. Miközben Harrison Ford szerepének több attribútuma is megfeleltethető a hollywoodi filmek cowboy motívumának, Han Solo alakjában inkább visszaköszönnek a formabontó spagetti western hősei, mint mondjuk a John Wayne típusú amerikai hősök. Az 1960-as és 1970-es évek westernjeiben – gondolva itt Corbucci A halál csöndjére és a Clint Eastwood által fémjelzett Joe Kiddre – a német öntöltő pisztoly szabályszegésnek hat a revolverek világában. Ahhoz a Han Solohoz, aki nem rest lelőni valakit az asztal alól, ahhoz jobban illik ez a fegyver.

Felhasznált oldalak:

http://www.imfdb.org/wiki/From_Russia_with_Love

http://www.guns.com/2012/09/17/gun-review-dl-44-blastech-blaster-pistol/

http://www.imfdb.org/wiki/Star_Wars#BlasTech_T-21_Light_Repeating_Blaster_.28Lewis_Gun.29

http://www.partsofsw.com/bensab.htm

http://www.partsofsw.com/ionblas1.htm

Szerzők: Fóris Ákos és Polónyi Ádám

Ki ne hallott volna az Abwehr rettegett uráról, a híres kétkulacsos tengernagyról, Wilhelm Canarisról. Személyét még máig sok legenda lengi be, s ki tudja, hogy amikor 70 éve, 1945. április 9-én a Flossenburg melletti koncentrációs táborban felakasztották, hány titkot vihetett a sírba az öreg róka.

Pedig a tengernagy első világháborús szereplése is igen impozáns. Gibraltárnál intézte a német tengeralattjárók titkos feltöltését, Marokkóban járva arab törzseket lázított. De mégis talán első világháborús szereplésének  legfigyelemreméltóbb momentuma szökése volt Dél-Amerikában.

Canarist a háború Dresden könnyűcirkálón cirkálón érte. Az SMS Dresden feladata az volt, hogy a Mexikói-öbölben zavarja a brit kereskedelmi hajók forgalmát, de ennek lőszer és szén hiánya miatt, csak részlegesen tudott eleget tenni. Október 12-én a hajót Maximilian von Spee tengernagy Kelet-ázsiai hajórajához (Ostasiengeschwader) rendelték. E kötelék keretében vett részt a németek számára katasztrofális eredménnyel végződő falklandi csatában.

A csatából a hajónak sikerült elmenekülnie, viszont helyzetük eléggé kilátástalannak tűnt. Ugyan a hírszerzőként a fedélzeten lévő Canarisnak sikerült elérnie a chilei kormánynál, hogy 24 óráig chilei felségvizeken maradjanak - ami alatt szenet vételeztek -, a Dresden megsérült motorjai nem tették lehetővé, hogy az Atlanti-óceánon keresztül térjenek vissza a fokozott antant jelenlét mellett. Így a hajó kapitánya a Csendes-óceánon keresztül szigetről szigetre kívánt haladni.

Versenyfutás kezdődött a Dresden és az őt üldöző brit hajók között, hogy meddig bírják a könnyűcirkáló motorjai, illetve meddig sikerül beszerezni a létfontosságú szenet. Még két alkalommal sikerült szenet vételezniük, és Canaris információinak is köszönhetően sikerült elkerülniük a brit flottát.

Végül két brit cirkáló, a HMS Glasgow és a HMS Kent sarokba szorította a Dresdent. A hajó kapitánya, Lüdecke felismerte a hajó menthetetlen helyzetet, így Canarist átküldte a Glasgowra tárgyalni. E tárgyalások célja az volt, hogy elhúzza addig az időt, amíg a hajó önelsüllyesztését megszervezik. 1915. március 14-én 10:45-kor a kiürített hajón lévő töltetek felrobbantak.

Canarist a legénységgel együtt annak rendje és módja szerint a chilei hatóságok internálták. Internálótáboruk Quiriquina szigetén volt Concepción városának közelében.

A térképre elsőre ránézve úgy tűnhet, hogy ez a hely egy német számára abszolút világvége lehetett. Ám ez a kép igencsak csalóka, ugyanis jelentős német kolónia élt Concepciónban. Latin-Amerika és a németség kapcsolata nem Eichmannal és Mengelével kezdődött el, hanem a 19. század közepétől megjelenő német telepesekkel, akik a túlnépesedett német területekről kezdtek özönleni az Újvilágba.

A chilei hatóságok elég engedékenyen kezelték az internáltakat. A tisztek kimehettek a városba, magának a tábornak az ellátásáról is különböző német szervezetek gondoskodtak, s hamarosan kertek, baromfiudvarok jelezték az internáltak jelenlétét. Canaris több helyi német bevonásával hamar szerzett pénzt és hamis útlevelet is.

Ugyancsak előnyére vált Canarisnak, hogy ő a háború előtt már az SMS Bremen fedélzetén megismerkedett Dél-Amerikával. Arról nem is szólva, hogy Canaris sötét hajával és bőrével inkább beleillett az itteni közegbe, mint egy klasszikus teuton német eszmény.

A táborból megszökni nem volt lehetetlen. A tábor gyengén őrzött volt, a helyi halászok pedig 20 pesoért bárkit átvittek a túlpartra. Viszont attól féltek, hogy a táborból való szökések retorziókat provokálhatnak ki a táborban maradókkal szemben. Miután a német konzulátus révén hírek érkeztek, Lüdecke engedélyezte a szökést.

Augusztus 4-én jött el a nagy nap, amikor Canaris elhagyta a tábort. Házalók által hordott ruhákban, arcát eltakaró sapkában, kezében vászonzsákkal indult az Andok felé.

Először az 500 kilométerre fekvő Osorno városába jutott el parasztnak álcázva, ahol találkozott a német konzullal. Innen egy Puyehue közelében lévő német farmra került.

Canaris választás nem volt véletlen. Egyrészt egyre közelebb került az argentin határhoz, másrészt az itteni hágó volt alkalmas az átkelésre. Ugyan még tél volt, de augusztusban már közeledett a tavasz.

Cardenal Antonio Samoré nevet viselő hegyszoroson keresztül ment át lóháton és gyalog a német tengerésztiszt. Rendes ösvények nélkül, a téli hidegben tette meg ezt az utat.

A Nahuel Huapi-tónál már a Puyehue-i farmon élő német család rokonai fogadták. Neuquenben vonatra szált, hogy augusztus 21-én megérkezzen Buenes Airesbe, ahol már várta Bernhard von Bülow exkancellár és római nagykövet egyik unokatestvére.

Ekkor Canaris átváltozott Reed Rosassá, egy chilei özveggyé, aki Európába utazott megboldogult angol anyjának örökségéért. A Frisia holland gőzösre felszállva indult vissza Európában.

S ugyan mit csinál egy szökésben lévő német tiszt, aki magát egy angol származású chileinek adja ki? Meghúzza magát? Á, dehogy, inkább bekapcsolódik a társasági életbe!

A jó kiállású özvegy hamar a bridzsasztalok közkedvelt figurája lett, aki a hajón utazó briteknek elbüszkélkedett angol anyjával. Canaris színjátéka odáig ment, hogy amikor az angol hatóságok Plymouthban kémeket keretek a hajón, készségesen segített a hatóságoknak.

Amszterdamba való megérkezését követően chilei útlevelével hamarosan már Németországban találta magát.

Németországban a haditengerészet hősként köszöntötte. November 11-én elő is léptették sorhajóhadnaggyá (Kapitänleutnant). Ám Canaris különleges képességeit is felismerték. November 30-án az admiralitás hírszerző részlege magához kérette a fiatal tisztet, s néhány hét múltán már Spanyolországban szervezte a német tengeralattjárók ellátását, az új év elején pedig már Marokkóban járt az arab törzsek fellázítása céljából.

Ezzel egy új karrier kezdődött.

*

Cikkem során felhasználtam Richard Bassett Hitler kémfőnöke, A Canaris-rejtély, illetve Michael Müller Canaris: The Life and Death of Hitler's Spymaster című köteteket.

Ezentúl az alábbi cikkre is támaszkodtam: http://joanveronica.hubpages.com/hub/A-World-War-One-Escape-The-Epic-Adventures-of-Lieutenant-Wilhem-Canaris

„Ideje már, hogy az utca embere is megértse, nincs olyan hatalom a földön, amely képes lenne őt megvédeni a légi bombázástól. Bárki bármit mond, a bombázó mindig át fog törni. Az egyetlen lehetséges védekezés a támadás, ami azt jelenti, hogy ha élve meg akarjuk úszni a háborút, akkor az ellenségnél is gyorsabban több nőt és gyermeket kell legyilkolnunk" (1932. november 10-én Baldwin, egykori brit miniszterelnöknek a brit alsóházban elmondott beszéde.)

70 éve a brit légierő végrehajtotta történetének legsúlyosabb támadását a szászországi Drezda városa ellen.

Habár önmagában az első világháborúban szinte még semmit nem ért el a fiatal fegyvertípus és a ’20-as években a győztes hatalmak is elsősorban mint olcsó karhatalmi eszközként számoltak a repülőgépekkel a zavargásveszélyes közel-keleti gyarmataikon, már ekkor megjelentek a víziók a mindent eldöntő szerepkörükre. Az első világégés során megjelenő bombázógépek felcsigázták olyan teoretikusok figyelmét, mint Liddell Hart, Hugh Trenchard, Giulio Douhet, Billy Mitchell és maga H.G.Wells.

Otto Dix: Lens wird Bomben gelegt (1924)

Az első világháború adta meg azt a tapasztalatot, amely szentesítette a lakosság terrorizálását. 1918 októberében a központi hatalmak összeomlását forradalmak, zavargások, utcai harcok kísértek, ahol egy végsőkig elcsigázott hátország lázadt a háború ellen.

S itt jött az ötlet: mi lenne ha a hátország szenvedéseit a besorozott apákon és fiúkon, az élelmiszerhiányon, a folyamatos túlórákon kívül még az Armageddonnal is tetéznénk? Hogy elpusztítanánk az összes egzisztenciális életfeltételét a lakosságnak. Megszűnne a vezetékes víz, a gáz, a villany, az élelmiszerellátás. Megszűnnének a házak, a gyárak, az utcák. Megszűnne minden, amit eddig saját világunknak hittünk.

Ebből jött a logikus következtetés:

„Ilyen állapotok közepette csodálható volna-e, ha megszűnne az ellenállást támogató közakarat, és vajon mi haszna volna a nemzet tovább küzdeni kész, elszánt kis csoportjainak minden szervezet és központi irányítás nélkül?”

Ám hiába London, Coventry, de még inkább Köln, Hamburg, Berlin, Drezda, Tokió, a fentebbi célt nem sikerült megvalósítani. Trenchard, Liddel Hart elképzeléseivel szemben a romba dőlt gyárak, a felszaggatott sínek árnyékában és a törmelékhegyek közepette a bombázást túlélő szegénynegyedek lakói nem lázadtak fel a rendszerük ellen.

Ugyan egy atomháború után mi lenne?

*

Írásomhoz Max Hastings zseniális, Bombázók: a brit RAF légi offenzívája Németország ellen 1939-1945. című kötetét használtam fel.

„Tudod Sam, azért olyan rövid és zagyva és összevissza locsogó, mert hiszen egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani? Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is. A tömegmészárlásról legyen teljes a csend, s ez így van mindig, ez alól csak a madarak kivételek.” (Vonnegut)

 

 Az Úr egy sírt jelölt, 
Hogy őrködjem felette. 
De látta: vénülök, 
S a követ elgörgette. 
Egy nap a nagy Időben, 
Egyetlen óra tette! 
Az angyal látta könnyem, 
S a követ elgörgette. 
 Máté 28, 2.

 

 

 John Kipling hadnagy az Ír Gárda 2. zászlóaljának 1915. szeptember 27-i támadása során eltűnt.

John Kiplinget a sorozóbizottság először kirostálta a haditengerészethez jelentkezők közül. Apjához hasonlóan nagyon rossz volt a látása, a táblán már a második sor elolvasása is nehézséget okozott számára. A hadsereg sorozóbiztosai is hasonló módon álltak a 17 éves ifjúhoz, ám egy Nobel-díjas apa számára nem jelenthetett gondot az, hogy fia részt vegyen nemzete nagy küzdelmében. Így az író egy barátjának, Lord Robertsnek, az Ír Nemzeti Gárda ezredesének segítségével bejuttatta a brit hadigépezetbe fiát. 

A Warley laktanyabeli kiképzése nem tükrözte a háború valóságát. Tipikus felső középosztálybeli alárendeltként a kiképzés mellett élte viktoriánus társasági életét, krikettezett no meg néha ellátogatott éjszakai klubokba is. Annyiban lógott ki, hogy apjához hasonlóan élénk érdeklődéssel figyelte a belsőégésű motorral meghajtott járműveket, maga is motorozott. Közben a háború hírei, a belgiumi német atrocitások és a Lusitania katasztrófája még inkább megerősítették abban, hogy minden eszközzel fel kell venni a harcot a német barbarizmus ellen, s ezt követően még inkább szorgalmazta, hogy fia aktív szolgálatba lépjen.

A kiképzés befejeztével John 1915 augusztusában kelt át a csatornán. Itt fel is kereste a 18. életévébe lépő fiát a haditudósítóként a háború ügyét szolgáló világhírű író.

Jack bevetésére a BEF eddigi legnagyobb hadműveletében, Haig loosi offenzívájában került sor. Haig jelentős erőfölényt hozott létre mind tüzérség, mind élőerő tekintetében. A siker érdekében először használtak a britek gázt. Klórgázt fúvattak az ellenséges állásokra, csakhogy legtöbb helyen a senki földjén megállt a gáz s nem egy alkalommal pedig a szél visszafújta a brit állásokra. Ugyan a támadás már elkezdődött szeptember 25-én, Jack és bajtársainak osztályrésze az volt ezen a napon, hogy a zuhogó esőben meneteljenek Haquin felé.

Haig a tartalékban tartott új hadseregek bevonásával kívánt új lendületet vinni a támadásba. Haig eredeti tervei szerint a tartalékoknak már egy nappal korábban az arcvonalhoz kellett volna érnie, de mivel a tartalék igen messze volt a brit arcvonaltól, a lovasság támadása elakadt, a zuhogó eső pedig hátráltatta a menetelést

Az ír gárdisták 26-án hajnalban megérkeztek a településre, de délutánig nem kaptak semmilyen parancsot. Ekkor ismét menetparancsot kaptak és 26 éjszakáján jutottak el a kijelölt pontig, ami egy egykori német árok volt. A fáradt, bőrig ázott, 48 órája jószerével semmit nem evő legénység számára még 500 métert előre kellett haladnia a Loos és Hulluch közötti útszakaszra.

Elvileg reggel 10-kor kellett megkezdődnie a támadásnak, de ekkor még javában zajlott s sorok rendezése. Délután 4-ig az út menti árkokban várakoztak az ír gárdisták. Ugyan érte őket tüzérségi támadás, nem volt jelentős veszteség.

Délután 4-kor mintegy tízezer brit katona kászálódott ki az árkokból, köztük Jack is. S ekkor elindultak  tíz oszlopban, „mindegyik úgy ezer katonából állt, mind úgy haladt előre, mintha a gyakorlótéren hajtana végre alaki gyakorlatot”. A németek előbb döbbenten néztek, majd mikor úgy 1500 yardra megközelítette az embertömeg a német vonalakat, a német géppuskások megkezdték a tüzelést.

„Soha géppuskáknak nem volt ilyen egyszerű dolguk…felforrósodó csővel és olajban úszva pásztáztak ide-oda az ellenség sorain. Az egyik géppuska azon a délutánon egyedül 12.500 töltényt lőtt el. A hatás megsemmisítő volt. Az ellenség százával hullott a szemünk előtt, de példás rendben, megszakítás nélkül folytatták menetelésüket – amíg el nem érték a második német állás épségben maradt szögesdrótját. Ezzel az átjárhatatlan akadállyal szembesülve az életben maradottak megfordultak, és kezdtek visszahúzódni.” (John Keegan: Az első világháború)

Délután fél 5 körül a szétvert 2. zászlóalj katonái elkezdtek visszaszivárogni a saját vonalaikhoz. A visszavonulók közt nem volt John Kipling, viszont halálát sem látta senki.

Egyszerűen eltűnt.

Rudyard Kipling számára fia elvesztése három szempontból is feldolgozhatatlan traumává vált.

Először is, mert Jackkel különösen szoros volt a kapcsolata. Nem csak amiatt, mert egyetlen fiúgyermekként ő volt a Kipling név továbbvivője, hanem az író Jack fiához való viszonyával kompenzált egy másik gyászt. Amikor Jack még mindössze 2 éves volt, a 7. életévében járó nővére, Josephine amerikai útjuk során tüdőgyulladást kapott és meghalt.

Másrészt maga Kipling akarta és szerette volna, hogy a viktoriános középosztálybeli ifjúság színe javához hasonlóan fia is katona tisztként szolgálja a birodalmát. Rudyard Kipling számára megbocsáthatatlan vétekké vált, hogy elintézte felvételét a hadseregbe.

Mégis talán a legfeldolgozatlanabb trauma az a test hiánya volt.

Maga a tény nem volt rendkívüli. Az első világháborúban meghaltak legalább harmadát sosem sikerült azonosítani. Amikor elesett egy katona a senki földjén, az esetek jelentős részében temetetlenül hevert ott hetekig, akár hónapokig is. A különböző tüzérségi robbanások testére földet hánytak, rosszabb esetben az emberi maradványokat darabokra szaggatták, ezáltal azonosíthatatlanná tették.

Az első világháború kialakította a közösségi gyász rítusait. Minden települések felállították a maguk hősi emlékműveit, megjelentek az ismeretlen katona sírjai, a gyászolókat - amennyiben eljutottak oda - az egykori csatatereken mértanilag pontosan parcellázott, egyen keresztekkel megjelölt sírok sokaságából álló katonai temetők várták. Az emlékművek, sírkertek nemcsak több százezer ember halálának utólagos magyarázatára, a nemzeti patriotizmus építésére szolgáltak, hanem a gyászolók számára is helyet biztosítottak a gyász rítusainak gyakorlására, mivel a meghalt szeretett fiú, apa, férj sírja nem volt fellelhető, vagy éppen csak a család számára elérhetetlen volt. 

Maga Kipling is csatlakozott a közösségi gyász rítusaihoz, sőt maga egyik előremozdítója is volt. Kipling csatlakozott a Sir Fabian Ware jóvoltából létrejött sírgondozó bizottsághoz (Imperial War Graves Commission, mai nevén Commonwealth War Graves Commission), amelynek tagjai a világ minden táján az elhunyt nemzetközösségi katonák emlékére kert-szerű hadisírokat létesítettek és gondoznak. Kipling választotta a nagyobb sírköveken látható "Nevük örökké fennmarad" (Their Name Liveth For Evermore) idézetet a Bibliából, valamint az "Isten ismeri" (Known unto God) mondatot az ismeretlen katonák síremlékére. Ezenkívül két kötetben megírta annak a seregnek a történetét, amelyik szolgálatában a fia harcolt.

 „Az ’eltűnt’ mindig azt jelenti, hogy meghalt.” Azután beállt abba a keserves menetbe, mely az elkerülhetetlen rendben végigjárta a haszontalan érzelmek sorát." (Kipling: A kertész)

A tragédiát követő hetekben tömegestől érkeztek a Kipling házba a részvéttáviratok. Felvették a kapcsolatot több ír gárdistával, hogy megtudjanak valamit fiúk utolsó perceiről, haláláról. Egy Bowe nevű katona állítólag a visszavonulás közben látta, hogy amint bekötve ül Jack repeszek által szétroncsolt szájjal, a fájdalomtól sírva. Eszébe jutott, hogy segít, de végül nem tette, mert nem akart megalázni egy tisztet.

Kipling felesége tovább hitt abban, hogy fia fogolyként még élhet valamelyik német hadifogolytáborban vagy táborkórházban. 

Az eltűnt ifjút a Hadügyminisztérium 1919 áprilisában nyilvánítottá holttá.

Kipling a háborús emlékezettel leginkább A kertész című novellájában vet számot. A szeretett hozzátartozó elvesztésére, az "eltűnt" kategória jelentésére illetve a katonai temetők hangulatára mind-mind rerlektál ebben a műben.

De mégis az igazi személyes gyász az alábbi, 1916-ban megírt versében tárul fel:

Jön-e hír rólad édes fiam Jack?
Ma sem már.
Mikor térsz haza, ki mondja meg?
Nem hoz hírt sem a szél, sem az ár.

Mikor szól valaki felőled?
Ma sem már.
A mélyből van-e visszaút?
Nem hoz hírt sem a szél, sem az ár.

Óh kedvesem, vajon lelek-e vigaszt?
Ma sem már,
soha már.
Ám szégyent fiam tette nem fakaszt - 
Azt nem viszi el sem a szél, sem az ár.

Büszkeség lett a kárhozat,
mindig 
és örökre már,
mert feláldoztad a fiadat
és többé már
nem adja vissza sem a szél, sem az ár.

Kipling halálát követően több mint 50 évvel szenzációs hír futott végig a világsajtóban: megtalálták John Kipling holttestét. 1992 óta sírköve is van a St Mary's ADS Cemetery Haisnes településen. Viszont sokan vitatják a "felfedezést", egyes szakértők szerint Arthur Jacob holttestét rejti a sír, s akkor Jack maradványainak holléte ismét a homályba vész.

Kipling kálváriájáról 2007-ben készítettek filmet, mely  magyar szinkronnal megtekinthető a Youtube-on.

„Flandriában, nedves, hideg átgyalogolt éjszaka után, midőn a nap első sugarai bontakoztak ki a ködből, acélos köszöntés búgott el fejünk felett, s utána éles csattanással szórta szét soraink között golyózáporát és túrta fel a nedves talajt. Még mielőtt eloszlott volna ez az acélfelhő, kétszáz torokból tört elő az első "hurrá!" a halál első hírnökei felé! Most aztán elkezdődött a kattogás, zúgás, zengés, üvöltés. Mindenki előretört, lázas szemekkel, egyre gyorsabban, míg végre a hátrahagyott répaföldeken túl, a sövényeknél megkezdődött a közelharc, embernek ember elleni harca. A távolból dal hangjai törtek elő, amelyek egyre közelebb és közelebb jutottak, századról századra szállottak, éppen akkor, midőn a halál javában szedte sorainkból áldozatait. A dal elérkezett hozzánk, és mi továbbadtuk. "Deutschland, Deutschland, über alles in der Welt!" Négy nap múlva visszaindultunk. Még a lépésünk is megváltozott, a 17 éves ifjak férfiakhoz hasonlítottak. A List ezred önkéntesei talán nem tanultak még meg tökéletesen a harcászatot, de meghalni már úgy tudtak, mint az öreg katonák. Ez volt a kezdet.”

(Adolf Hitler: Mein Kampf)

1914. november 10-én az önkéntesekből és tartalékosokból álló német XXIII. hadtest támadást intézett az ellenséges vonalak ellen.

1914. november 11-én a német lapok a német főparancsnokság alábbi jelentést tette közzé:

„Langemarcktól nyugatra egy fiatal ezred "Deutschland, Deutschland, über alles” éneklése mellett tört előre az ellenség állásai felé s elfoglalta azokat. Körülbelül 2000 francia katonát fogtak el és 6 géppuskát zsákmányoltak.”

Ezzel a jelentéssel egy máig meglévő mítosz indult útjára. Eszerint a német ifjúság színe-java dalolva nyomult előre rendületlenül az ellenség leküzdésére figyelembe nem véve saját veszteségeit. A romantika hangulatát idézi fel bennünk a képsor, ahol az ifjúság, a dal, az elszántság egységbe forrása nem evilági, hanem ezen túli erkölcsi vagy túlvilági győzelmet hoz meg a nemzetnek.

„Előre ország népe, harcra

Ma győzelem vár, hív hazánk!”

 

„Talpra magyar, hí a haza!”

Először nézzük is mítosz állításait!

Langemarcknál volt a csata? Nem egészen, tőle északnyugatra 6 kilométerre Noordschote és Bikschote között. Langemarckért a küzdelem október 22-én folyt (az angolszász irodalom jelentős része hibásan ezt az ütközetet azonosítja a langemarcki mítosz által híressé tett ütközettel. Ennek oka, hogy a britek is felhúztak erre az ütközetre egy legendát, a "mad time" legendáját, ami szerint a brit lövészek olyan gyorsan tudtak tüzelni puskáikkal, hogy felvették a versenyt tűzerő tekintetében a géppuskákkal). A Langemarck megnevezés csupán németes hangzása miatt terjedt el – meg hasonlított a Bismarck megnevezésre.

Sikeres volt a támadás? Nem egyértelmű. A német 4. hadsereg novemberi támadása ugyan némi területi nyereséget hozott, de áttörést nem értek el. Annyiban sikeresnek mondható, hogy többszöri oda-vissza foglalások után sikerült a németeknek stabilizálni a pozíciójukat a településen. Ennek az ára viszont 2000 fő volt.

Elsősorban a fiatalok tragédiája volt? Nem, az áldozatoknak legfeljebb 30 százalékát tették ki a fiatal önkéntések, nagyobb részt idősebb korosztályba tartozó tartalékosok voltak.

Énekeltek? Ez a kérdés mára már nem megállapítható, viszont ha énekeltek is, akkor nem biztos, hogy a hősi dacból tették ezt. Ugyanis az yperni csatában több alkalommal is baráti tűznek köszönhetően növekedtek a németek veszteségei. Saját azonosításukra hatásos lehetett az éneklés.

Eddig a verifikálható tények. De hogyan is alakult ennek az áldozata. Hősök vagy áldozatok voltak, esetleg mindkettő? A német nemzet dicsősége vagy szégyene?

Langemarck történetének érdekessége, hogy az eseményt követő narrációban tetten érhető az, hogy miképp értelmezi át a történeti emlékezet a múltat.

Először fel is kell tennünk a kérdést, hogy miért volt szükség a langemarcki mítoszra?

1914 őszén mind a nyugati, mind a keleti fronton megmerevedtek az arcvonalak, s világossá vált a német hadvezetés számára, hogy a Schlieffen-terv által vizionált rövid háború elérhetetlen. Ezért az új viszonyoknak megfelelően át kellett alakítani a háborús propagandát is. A „mire lehullanak a levelek” szellemiségű propagandát háttérbe szorították, s helyette a német katona számára az elsődleges cél nem is tényleges, hanem erkölcsi győzelem lett. Egyébként ugyanezt a lépést megtette a náci propaganda is a világháború alatt: amíg a filmhíradók fókuszában 1941-ig a diadalmasan előretörő harckocsik, Stukák és mosolygó Kamerádok voltak, addig ezt követően már az orosz téllel és a német állásokra rontó "vörös hordákkal" szemben minden körülmények között kitartó katona lett a propaganda fókusza.

Az erkölcsi győzelemre a háború elvesztését követően még inkább szüksége lett a német társadalomnak. Különösen kapóra jött két tényező miatt is ez az első világháborúban kialakult politikai mítosz. Egyrészt a „gyalázat napját”, november 11-ét be lehetett helyettesíteni a német főparancsnokság által kiadott jelentés napjával.  Nem hiába, hogy 1933 és 1944 között a náci Németországban november 11 Langemarck-nap lett, válaszul arra, hogy november 11-ének a győztes hatalmaknál is kialakult a kultusza.

Másrészt a háborút követően a különböző militarista szervezkedések motorjai az egyetemeken gombamód szaporodó diákegyesületek voltak, amelyek identitásához fontos adalékot jelentett a "langemarcki szellemiség". Már 1921-től szervezett Langemarck megemlékezéseket a hadsereg és az egyetemek Langemarck bizottsága (Langemarck-Ausschuß Hochschule und Heer). 1924-ben 2000 diák jelenlétében leplezték le a Langemarck emlékművet (Langemarck-Denkmals). Az 1920-as évek különböző „acélsisakos” (Stahlhelm) paramilitarista egyetemista csoportok a Stahlhelm-Studentenring „Langemarck“ keretében egyesültek. 1928-tól Berlin belvárosában Langemarck-Feiern keretében emlékeztek meg a hősökről.

A német hallgatói önkormányzat, a Deutsche Studentenschaft felvette a langemarcki temető rekonstrukciójának kérdését. Az igény egyébként jogos volt, hiszen amíg a győztes hatalmak katonai temetőinek rendben tartását támogatta a belga állam, addig a német sírokat belepte a gaz és kezdtek az enyészet martalékává válni. Az ún. Langemarck-adományok révén gőzerővel folyt a temetők feltárása és a nemzeti emlékezethely megteremtése. 1930-as alapkőletételkor 10500 német katona maradványait temettek újra. Az 1932. július 10-i felavatásán Josef Magnus Wehner, nyugati fronti veterán mondott széles körben propagált beszédet.

A Langemarck-kultusz a nácik 12 éve alatt jutott a csúcsra. Ebben a rárakódott hősi mázon túl az is közrejátszott, hogy a német állam feje, Adolf Hitler bizonyos fokon Langemarck „gyermeke” volt. A tisztázatlan állampolgárságú, eddig ide-oda kallódó 25 éves fiatalember néhány hetes kiképzést követően 1914. október 29-én a 16. bajor tartalék-ezred tagjaként kevesebb, mint 20 km-re Langemarcktól, Hollebeke és Messines között esett át a tűzkeresztségen. A 3600 fős List-ezred négy nap múlva 611 főt számlált. Hitler 250 katonából álló százada december elejére 42 főre apadt. Az 1914 őszén veteránná vált Adolf Hitler joggal érezhette magát langemarcki ifjúnak. Szinte ugyanakkor s ugyanott ugyanazt élte át, mint az ominózus Langemarcknál küzdő ezred tagjai az ellenséges vonalak elleni roham során.

A langemarcki szellemiség példa lett a német ifjúság számára. A Langemarck harcosok (Langemarck-Kämpfer) lettek a jövendő Németország építői, a fiatal munkavállalók, kereskedők, parasztok és diákok. 1934-ben Hitler megalapította a Langemarck ösztöndíjat (Langemarck-Spende der Deutschen Studentenschaft). A háború alatt megjelent a Langemarck-Studium intézménye, ahol a fajilag megfelelő és a nemzetiszocializmus iránt elkötelezett parasztok, kézművesek s egyéb munkavállalók számára 3 féléves egyetemi képzéseket indítottak. Itt le kell szögeznünk, hogy a Langemarck-mítosz nagymértékben demokratizálódott, ugyanis nemcsak a származási előítéleteket döntötte le - azaz a paraszt és a junker fia is ugyanúgy hullatta a vérét a német földért -, hanem a diák mítosz is háttérbe húzódott, s immár a kisember került a helyére. Ez érthető, hiszen egyrészt így nagyobb tömegekre lehetett hatással, másrészt megszűnt Hitler „fogyatéka” - miszerint ő maga nem volt diák - a langemarcki ifjúsággal szemben.

Kapóra jött a náciknak is a dátum, hiszen november 9. a nemzetiszocialista üdvtörténet kiemelkedő eseménye a . Így már 1933. november 9-én több német városban egyszerre mutatták be  Heinrich Zerkaulen Jugend von Langemarck című darabját. A berlini olimpia is Langemarck szellemében telt. A Langemarckhalle vallási pátosszá emelte a langemarcki mítoszt.

Belgium és Franciaország 1940-es elfoglalásával a hitleri vezetés megemlékező túrára indult a Nagy Háború hadszínterein, ahonnan természetesen Langemarck sem maradhatott ki. E 1940 őszi megemlékezések célja az volt, hogy az első világháború lezárását 1918-ról kitolja 1940-ra, ezáltal német győzelemként aposztrofálják a német-francia nagy konfliktust.

Az 1943-ban felállított 27. SS hadosztály pedig megkapta a Langemarck nevet.

Langemarck viszont nem csak a háborús propagandának jött jól, hanem a pacifizmus hirdetői számára is. Az ő olvasatukban a meghalt fiatalok nem hősök voltak elsősorban, hanem áldozatok, nem a német nemzet dicsősége, hanem szégyene amiatt, mert saját reménységét hajtotta a vágóhídra.

Ahogy érkeztek a hátországba a hírek a csata valódi arcáról, úgy kezdett megjelenni az "ellenkultusz" is. Hiszen a dicsőség tárgyai a néhány hetes kiképzést követően a csatatérre vitt felső középiskolás vagy egyetemista fiúk voltak. Nem valószínű, hogy ezeknek a csapatoknak a német hadvezetés komoly harcértéket tulajdonítottak volna, de azáltal, hogy az antant csapatok fölénye egyre nőtt a nyugati fronton, szükségessé vált a "résekbe" minden mozdítható erő bevetése. Valahogy ugyanaz történhetett, mint az 1916. július 1-jén a Somme-nál bevetett Kitchiner hadosztályok esetében. (Posztunkat erről itt lásd) A gyengén kiképzett katonák nem voltak képesek bonyolultabb manőverek végrehajtására, így a lehető legegyszerűbb módon vezették az ellenséges vonalak felé, ezzel ideális célpontot adva a beásott védekezők számára. A 30 kilós málhával masírozó fiatal fiúk nagyon hamar összezavarodtak s gyakran az ellenség helyett a szomszéd alakulat felé lőttek véletlenségből. Ennek kapcsán hamar megjelent a vád, hogy "ágyútöltelék" szerepet szántak ezeknek a fiúknak a német hadvezetés részéről.

A Kindermord kifejezés a betlehemi gyermekgyilkosság megnevezésére alkalmazzák, melynek hivatalos kultusza alakult ki a keresztény hagyományban a december 28-i aprószentek napja formájában. Ez sem példanélküli léptékváltás. Így lettek például nálunk a magyar 2. hadsereg tagjai a vörös veszedelmet megállító, hősiesen hazátvédő hősökből a Horthy-rendszer által a németeknek odadobott, halálra szánt áldozati bárányok a Don-kanyarban.

"Wir haben ein Grabgegraben
für lauter junge Knaben
ist jeder noch ein Kind
ist jeder noch ein Kind"

Lied vom Tod der jungen Kriegsfreiwilligen vor Ypern

Ez a narratíva természetesen csak 1945-t követően tudott kiteljesedni. Ennek legfőbb lépése a langemarcki temető átalakításában érhető tetten. Emil Krieger Gyászoló katonák (Trauernde Soldaten) című szoborcsoportja már egy más megvilágításba helyezi a csatát, az értelmetlen halál elbeszélésébe. Ugyancsak a militarizmus ellen hat, hogy az 1959-ben felújított emlékműben a szobrot egy semlegesnek ható örökmécses bronztáljával pótolták.

Tonnájával jönnek a mindenféle fejlesztőktől, háborúkról szóló játékok: magam csodálkozok néha azon, hogy a második világháborúról vagy a terrorizmus elleni harcról hány bőrt lehet még lehúzni - miközben például a koreai háborúról (legjobb tudomásom szerint) csak egy szabadidő elütésére alkalmas szoftvert fejlesztettek ki. Idén nyáron egy első világháborúval (ha már épp száz éve tört ki) foglalkozó játék jelent meg az Ubisoft gondozásában, ez pedig nem más, mint a Valiant Hearts. Hogy az Assasins Creed, Far Cry vagy Rayman kiadója milyen játékkal rukkolt elő arról a hajtás után lesz szó, és arról is, hogy ez miért jó azoknak, akik érdeklődnek az első világháborúról (meg persze beállok én is azok sorába, akik dicsérik a játékot).

1914. szeptember 9-t írunk. Párizsból a kormány már elmenekült, a németek kevesebb mint 50 km-re vannak a fővárostól. Taxikkal hordják a katonákat a párizsi kaszárnyákból és a francia sereg úgy néz ki, hogy az összeomlás küszöbén áll. És ekkor a németek elkezdenek visszavonulni... Ezt kezdték nyugaton a "marne-i csodának" nevezni. Természetesen a háború után mindenki kíváncsi volt: ki hozta meg a döntést arról, hogy a német támadás jobb szárnyát alkotó három hadsereg helyzete tarthatatlan. Moltke, valamelyik hadsereg tábornoka, esetleg maga a császár? És ekkor jött a válasz: a hadi mesterség egy hivatásos hidegfejű szakembere, Richard Hentsch alezredes!

A marne-i taxik legendájáról szóló írásunkat és galériánkat lásd: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.561572163910736.1073741835.524951857572767&type=3

 

A francia kormány elköltözéséről lásd: https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/

photos/pb.524951857572767.-2207520000.1410333034./729647670436517/?type=3&theater

 

A barikádharcra készülő Párizsról lásd: https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/

photos/a.525106447557308.1073741829.524951857572767/553421174725835/?type=3&theater

Richard Hentsch alakja szinte legendássá nőtte ki magát a marne-i csatáról szóló tengernyi irodalomban. Azt kell mondani, hogy nem véletlenül, hiszen hogyan hozhatott ilyen szintű stratégiai döntést egy több hadsereget és mintegy 2,5 millió embert felölelő csatában?

Alezredesnek lenni egy ilyen mértékű ütközetben középszintű rendfokozatnak számít. Ugyancsak különös a ráruházott jogkör nagysága, ha mint szász tisztet szemléljük egy porosz hadseregben, vagy ha mint egy felderítő tisztet abban a német hadseregben, ahol a felderítő részleget a hadműveleti osztály szolgálóleányaként tekintették.

Sikerét két dolognak köszönhette: saját képességeinek és Moltke állapotának. 1914-re Hentsch a német vezérkarban tekintélyes személyiségnek számított. A Vezérkari Akadémián töltött évek alatt kitűnt tehetségével és ezen túl sikerült mind von Moltéval, mind Bülowval bizalmas viszonyt kiépítenie. Moltke ugyan 1914-ben még nem volt kimondottan idős - 66 éves volt - viszont egészségügyi állapota nem engedte volna meg azt, hogy ő legyen a német vezérkar vezetője. Így már az augusztusi események idegfeszültsége ágyhoz kötötte Moltkét, és a nyugati front irányítását de facto a három osztályvezetőből - Gerhard Tappen, Richard Hentsch és Wilhelm von Dommes - álló trió végezte. Ennek tükrében nem meglepő, hogy kevesebb, mint két évvel később el is hunyt Moltke szívrohamban.

No persze Hentsch rangján túlnyúló széles jogkörének megvan a másik magyarázata is. Drábik János, kis hazánk ügyeletes szélsőjobbos összeesküvés-elmélet gyártója Hentschben a nemzetközi pénzügyi háttérhatalom egyik látható kezeként látja, mivel állítólag szabadkőműves volt, és a bukaresti sírkövén pedig egy kocka van. (Akit részletesebben érdekelne ez: http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0206.htm; http://www.hunnianet.hu/irodalom/Drábik_János/elhallgatott_dokumentumok) Persze ez sem a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztőjének a fejéből pattant ki, hanem mint a világháborús felelősségről szóló legendák 80 százaléka, ez is Ludendorfftól ered. Láthatón azért a magyar kolléga gyomra sem vette be a német hadvezér azt az elméletét, miszerint azért csak 9-én érkezett meg Hentsch Kluckhoz, mivel a szabadkőművesek Jahvéja által fejezte ki a 3x3-as képletet... De ezt inkább meghagyjuk másoknak.

1914. szeptember 8-át írunk. A Luxemburgban székelő főhadiszállástól mintegy 240 km-re nőtt a jobbszárny távolsága. Ez a távolság már elég nagy, hogy eléggé időrabló legyen ennek a meglátogatása, főleg ha olyan egészségügyi állapotban van az ember, mint szegény Moltke. Így hát úgy döntött, hogy tájékozott felderítő osztályvezetőjét elküldi a jobbszárny három hadseregéhez.

Csakhogy itt kezdődnek a bonyodalmak: milyen megbízással küldte el Hentscht? Ifjabb Moltke egyik - főleg a történészek számára - rossz szokása volt, hogy nem igen írt le semmit s megelégedett csupán szóbeli utasításokkal. De erről majd később...

Szóval ott tartunk, hogy szeptember 8-án délelőtt 11-kor elindul Hentsch alezredes Köppen és Kochip százados kíséretében, hogy felkeresse az 5., a 4., és a 3. hadsereg törzsét. A hadihelyzetet megtárgyalta mindenhol, nem is látta szükségét visszavonulásra, csupán talán a 3. hadsereg jobbszárnyán látottak okoztak némi fejtörést számára. Mindenesetre szikratávírón azt jelezte a főhadiszállásra, hogy "a helyzet és a kilátások teljesen kedvezőek a 3. hadseregnél."

Ezt követően érkezett meg a 2. hadsereghez. Amikor Hentsch megérkezett, akkor Bülow nem volt sehol, így sorsdöntő órák mentek el Bülow várásával. Amikor este megérkezett Bülow, törzsének két legfontosabb tisztjével leültek a luxemburgi követek tárgyalni. A történteknek itt az egyik legfőbb kérdése, hogy ki volt a meghatározó ezen a megbeszélésen: a 2. hadsereg tábornoka vagy a főhadiszállást képviselő alezredes.

Akik szerint Bülow határozta meg a megbeszélés menetét, azt hangsúlyozzák, hogy a 2. hadsereg parancsnoka katasztrofálisnak mutatta be szorongatott helyzetét. Vázolta, hogy véleménye szerint az ellenség kétféleképpen is súlyos csapást mérhet rá: vagy úgy, hogy a jobbszárnyát karolja át, vagy úgy, hogy az 1. hadsereg balszárnya felé összpontosítanak. Mivel a brit és francia csapatok már megszállták a két hadsereg közötti 50 km-es rést, cselekvési szabadságuk nagyban csökkent. Ezért Bülow "önkéntes közös központú visszavonulást" javasolt. Ezzel fejeződött be az értekezlet éjfélkor.

A másik verzió szerint a hírszerző alezredes látta túlzottan borúsan az 1. hadsereg helyzetét és túlozta el Bülow helyzetét. Eszerint Hentsch meggyőzte Bülowot arról, hogy neki minden külön parancs nélkül hátrálnia kell, mihelyt a közte és Kluck között levő hézagba erősebb ellenséges hadoszlopok nyomulnak.

Másnap még Hentsch tanácskozott Bülow törzsével - bár a tábornokkal már nem -, és beleegyezett abba, hogy a szomszédos 1. hadsereg parancsnokának, Klucknak már visszavonulást fog javasolna, hogy lezárják a fenyegető hiányt az arcvonalon. Még meg sem tette Hentsch az 50 mérföldes utat Kluckhoz, Bülow már jelezte Klucknak, és a Hausennak, a 3. hadsereg vezetőjének, hogy a 2. hadsereg megkezdi a visszavonulást, miután Berthold főhadnagy repülőgépéből négy hosszú, a Marne felé menetelő oszlopot látott (a BEF csapatai voltak). Így amikor délben megérkezett Hentsch, Kluck már tisztában volt a visszavonulás tényével, hiszen a 2. hadsereg visszavonulásával valóban kiszolgáltatott lenne a hadseregének a jobb szárnya. Amikor Hentsch szeptember 10-én délután 2 órakor visszatér Luxemburgba, már több százezer német katona hátrált a mintegy 400 km-es arcvonalon. A jobbszárny három hadseregének hátrálása magával rántotta a 4., 5. és 6. hadsereget is. A csata félbeszakadt és már csak az állások kijelölése maradt kérdés.

Annak tükrében, hogy a dicsőséges német hadsereg mindössze harminc mérföldre Párizstól visszavonulásba kezd, nem lepődünk meg, hogy sok vitát kiváltott a döntés, amelyre igazán senki sem volt büszke. Így már a háború idején elkezdődtek a méltatlan viták, célozgatások arra, hogy ki is adata ki igazából a visszavonulási parancsot. Hentsch Moltkéra hivatkozott, Moltke viszont tagadta. Megtehette ezt mindkettő, hiszen a parancs nem volt írásba foglalva. 1917-ben Hentsch hivatalos vizsgálatot kért beavatkozásának feddhetetlenségének megállapítására, de ekkorra már a történet másik két szereplője már egy éve halott volt. Így egyrészt von Moltke és Bülow nem tudott védekezni, másrészt viszont az OHL-t is kötötte a "halottról vagy jót vagy semmit" etikai elv, így bár igazolást kapott Hentsch, a pletykák nem maradtak abba.

Aztán 1918 februárjában bukaresti állomáshelyén Hentsch is meghalt egy epehólyag operáció során, viszont a háborús vereséggel még inkább élénkebb színezetet kapott a marne-i visszavonulás kérdése. Így Hentsch eszményi bűnbakja lett a német szélsőjobboldalnak, melynek téziseit a minden lében kanál Ludendorff foglalta össze 1934-ben Das Marne-Drama Der Fall Molte-Hentsch című írásában. Adolf Hitler meg egyenesen csak árulóként nyilatkozott Hentschről.

A történetünk végére két, máig megválaszolatlan kérdés marad:

1. Hentsch volt-e a meghatározó ebben a döntésben? 2. Indokolt volt-e a visszavonulás?

Az első kérdés kapcsán inkább Bülow felelőssége érhető tetten, mint Hentsché. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy Bülow szükségesnek tartotta elküldeni a visszavonulásról szóló parancsot még azelőtt, hogy megérkezett volna az alezredes Kluckhoz.

A második kérdés jelentősebb és emiatt vitatottabb is. Amikor Kluck megkapta szeptember 9-én a visszavonulási parancsot, nem kis bosszúságot érzett. Az 1. hadsereg lovassága ugyanis aznap győzelemmel fejezte be "Ourq-menti csatát" az - óvatosan - előrenyomuló brit erőkkel szemben. Bár a 2. hadsereget szeptember 6-án Franchet d'Esperay és Foch seregeinek támadása megállította, a 3. hadsereggel közösen megverték Foch alakulatait 8-án. Tehát a csata félbeszakításának időpontjában Kluck serege és Bülow seregének balszárnya kétségtelenül győzelmet aratott, míg a nagy csatatér egyéb helyein, egészen Verdunig a küzdelem még eldöntetlenül dúlt.

Viszont bár ezek a sikerek jól mutattak a hadijelentésekben, mégiscsak taktikai jellegűek voltak. Annál reálisabb volt viszont az 1. hadseregre leselkedő veszély. Ugyanis miközben Kluck üldözte az 5. francia hadsereget, elszakadt Bülowtól és szeptember elejére ott találta magát három antant sereg gyűrűjében: előtte az 5. francia hadsereg, nyugatra a 6. francia hadsereg, szeptember 6-tól pedig egyre nagyobb létszámban nyomultak be a két német hadsereg közötti résbe a brit alakulatok. Ezt viszont már Moltke nem tudta orvosolni, hiszen minden tartalékot felhasznált, minden hadseregével szemben egy francia hadsereg állt szemben. Ugyan a 6. és 7. hadsereg lotaringiai támadását leállította Moltke az erők átcsoportosítása céljából, szeptember 9-én az antwerpeni belga haderő támadása a német jobbszárny utánpótlását fenyegette, így az átcsoportosított erők jelentős része Belgiumban és nem a Marne-nál kötött ki. Emellett a német utánpótlási vonalak is megnyúltak, az erőltetett menettől a katonák kifáradtak.

Számtalan történész veti fel a kérdést: mi lett volna, ha egy nappal tovább kitartanak a németek? Sokan vetették fel, hogy Bülow lehetett volna rugalmasabb, a brit csapatoknak pedig még napokra lett volna szükségük a támadás elindításához... Ennek megválaszolására a történész nem tud mit mondani, a "mi történt volna, ha" kérdések kívül esnek a módszertani eszköztárunkból. Magam részéről Galántai József értékelésével értek egyet: "Valójában sem a hibákra, sem a franciákat megmentő csodákra nincs szükség a történtek megértéséhez. Hadászati realitások érvényesültek a német kudarcban és az antant sikerben. Mindenekelőtt az erővisznyok megváltozása, továbbá az, hogy a meglepetés és a kiképzési körülmények átmeneti -a németek számára kedvező - hatása megszűnt, kiegyenlítődött".

Mindenesetre az biztos, hogy szeptember 9-én hozta Richard Hentsch élete legnagyobb hatású döntését.

*

Cikkem megírásához elsősorban John Keegan Az első világháború és Julier Ferenc 1914-1918 A világháború magyar szemmel című kiadványokat használtam.

"Sokat citálgatják Clausewitzet, de annál kevesebben olvassák." (Bülow)

"Már nevének puszta említésétől is a rosszullét fog el"

- fakad ki egy levelében Hans von Seekt, Mackensen egykori vezérkari tisztje Clausewitz állandó citálása kapcsán. Clausewitz jól ismert idézeteinek Coelho szerű idézése ma is virágkorát éri a hadtörténethez konyítók körében. Ki ne hallotta volna már azokat a banális közhelyeket, hogy "a háború a politika folytatása egyéb eszközökkel", vagy éppen "az előre nem látott lehetőséget azonnal használd ki, s az előre nem látott nehézségekre rögtön tettel felelj".

Csakhogy Clausewitz messze nem ennyire banális. Visszatérve Mackensen jobbkezére, von Seecktnek a weimari köztársaság unalmas éveiben olyannyira bögyében lett Clausewitz, hogy úgy döntött - el is olvassa. S lám csodát, azzal találta magát szemben, hogy bizony Clausewitz tanításai nem teljesen azok, mint amit ő tanult a katonai akadémián.

Cikkemben azt fogom megvizsgálni, hogy milyen Clausewitz (félre)értelmezések mozgatták az első világégés idején a korabeli stratégákat.

Clausewitz a sztár

Amikor 1831. november 16-án este 9 órakor Carl von Clausewitz befejezte nem túl hosszú földi pályafutását, semmilyen jele nem volt, hogy nevét a hadászat prófétájaként fogják emlegetni. Magával a nagy művel sem készült el, s feleségének szerkesztésében jelent meg 1832-ben. Ám amikor ismételten kiadták A háborúról című könyvet húsz év elteltével, bizony az első kiadás 1500 példánya közül nem egy még a boltok polcain porosodtak. Elsősorban ez nem annak volt köszönhető, hogy műve azt a napoleoni időt idézte fel, amely még nem számol például a vasúttal, hanem hogy a filozofikus hajlammal rendelkező teoretikus "metafizikus ködén" nem igen láttak át. Ennek megoldására az 5. kiadás gondozója - egy bizonyos August von Schlieffen - azt ajánlja, hogy a filozofikus részeket egyszerűen át kell lapozni.

Hogy miképp is került elő ez a mű a süllyesztőből talán éppen Helmuth vont Moltkének köszönhető. Amikor 1823-ban a porosz hadiakadémia padjait koptatta éppen Clausewitz volt az intézmény igazgatója, aki nagy hatást gyakorolt rá. Olyannyira, hogy egyszer megjegyezte, hogy a Biblia és Homérosz művei mellett csupán a Vom Kriege gyakorolt rá hatást. Viszont azt is le kell szögeznünk - ha helyhiányában kifejteni nem is tudom -, hogy ez nem jelenti azt, hogy Moltke clausewitzi módon fogta volna fel a hadművészetet.

Cél az ellenség teljes megsemmisítése (Schlieffen)

Amint már fentebb is írtuk, von Schlieffen sokat tett azért, hogy hivatkozási alappá váljon a német hadseregben a Clausewitz neve és szentenciái. Viszont Schlieffen ennek szellemében cselekedett?

Schlieffen és Clausewitz konfliktusa kapcsán általában a politika és háború viszonyát szokták kiemelni. Való igaz, a Schlieffen-terv legnagyobb fiaskójának azt tekinthetjük, hogy Belgium semlegességének megsértésével a Német Császárság kiprovokált egy háború az Egyesült Királysággal szemben, mégis ennek részletezésétől most eltekintek, s csak a későbbiekben térek rá cikkemben. Egyrészt amiatt, mert Schlieffen alapvetően apolitikus jellem volt, s nem voltam olyan ambíciói, mint a Bentmann-Hollweget utasítgató von Moltkénak, vagy az 1918-as rendszerváltást önhatalmúlag elindító Ludendorffnak. Másrészt a hadsereg-politika no meg Clausewitz viszonya mélyebb problémákra vezethető vissza, mint Schlieffen terve. Emiatt csak azokból a tényezőkből mazsolázok, mely közvetlenül a tervvel kapcsolatos.

Schlieffen - magát Clausewitz hűséges tanítványának tartva - az alábbi sorokat jegyezte le:

"A háborúról maradandó értéke (...) a megsemmisítés gondolatának hangsúlyozásában van. Clausewitz szerint a háború "a fegyveres döntés legfőbb törvénye alatt áll." Számára az ellenséges haderő megsemmisítése volt az első és mindenek felett álló cél. Ez a tanítás vezetett bennünket Königgrätznél és Sedannál."

Ez az idézet Schlieffen két alapvető Clausewitz-adaptáció hibájára is rámutat. Egyrészt nála is a Clausewitz életműből - hasonlóan, csak ellentétes előjellel találhatjuk majd Liddell Hartnál is -  megsemmisítő háború kerül előtérbe.

Másrészt rámutat Schlieffen abbeli hajlamára, hogy taktikai döntéseket általánosítson a stratégia szintjén. A Schlieffen-terv egyik legnagyobb hiányossága az volt, hogy Clausewitz koncentrikus és excentrikus formáról való elméletét félreértette. A porosz hadíró kiemelte, hogy koncentrikus formát csupán erőfölényben lehetséges használni, ennek ellenére a cannaei csata tapasztalatira hivatkozva az áttörés helyett az átkarolást erőltette Schlieffen.

Tízezer golyó nyereség (Foch)

Clausewitz francia recepciója 1849-es francia fordításával kezdődött el, ám ekkor még a francia hadiakadémiának nem túl hízelgő volt a véleménye, hiszen az intézmény szerint ez a metafizikus mű a maga laza szerkezetével nem alkalmas a háború megismerésére. Ezzel szemben 1880-as években - pont amikor a németek részéről megjelennek az első kritikák - Franciaországban Clausewitz reneszánsz tör ki. Valószínűleg valami hasonló történt, mint ami az 1805 utáni Poroszországban: egy háborús vereség arra irányította a vesztes állam vezetőinek a figyelmét, hogy az ősellenségtől vegyenek át reformokat - az oktatástól egészen az államigazgatásig. Mivel minden német katonai szaklap Clausewitzre hivatkozott, így hát el is kezdték a franciák olvasni - úgy, ahogy.

Amikor a világháború későbbi nagy hatású francia hadvezére, Ferdinand Foch, a francia hadiakadémia oktatója megjelentette A háború elvei című könyvét 1903-ban, akkor magát Clausewitz követőjének vallotta. Csakhogy hihetetlen, hogy

"A tűzfegyverek tokéletesedése még jobban megmutatta a támadás erejét... igazolja ezt a józan ész és a történelem. Percenként 10 lövést leadó puskával felszerelt 1000 védő 10000 golyót lő ki, ugyanezzel a puskával 2000 támadó 20000-t. A nyereség tehát 10000 golyó... Láthatjuk tehát, hogy a tűzfegyverek tökéletesedésével mennyire megnövekszik a tűz materiális hatása a támadó javára. És mennyivel nagyobb mértékben nő ennek következtében a támadó erkölcsi fölénye a védő felett."

Azt úgy gondolom, nem nagyon kell magyaráznom, hogy mennyire nem működött ez a teória az első világháború
idején.

Erről leginkább az 1916. július 1-jei sommei támadásban résztvevő a tyneside-i négy zászlóaljat tömörítő 103. dandár mesélhetne, amely úgy vesztette el élőerejének döntő részét, hogy csupán a saját maga első (!) vonalába ért el. Erről lásd: 

https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/photos/a.525106447557308.1073741829.524951857572767/533871316680821/?type=3&theater

De hogy erről mit is mondott Clausewitz?

A védelem könnyebb a támadásnál, mert általában a bevárás adta időnyereségből és a terep, valamint a földrajzi viszonyok kihasználásának előnyéből eredően, egyforma eszközöket feltételezve, könnyebb valamit megtartani, mint meghódítani.

Viszont ennyivel nem rendezhetjük le a kérdést. Ugyanis annyiban Foch valóban Clausewitz tanítványának mondhatta magát, hogy azt, a Clausewitztől eredő s a korban mantra szerűen ismételt megállapítást, miszerint "a számbeli fölény napról napra döntőbb jelentőségű lesz." Csakhogy utóbbi megállapítás nem írja felül a többi körülményt Clausewitznél. Érdemes idézni ennek kapcsán Clausewitz művének azt a passzusát, melyet valószínűleg a későbbi francia marsall parafrazeált:

"Ha 1000 emberünk tűzharcot folytat az ellenség 500 emberével, a teljes veszteség mindkét fél veszteségéből tevődik össze. 1000 ember kétszer annyit lő, mint 500, viszont az 1000 embert több találat éri, mint az 500-at, mert feltehető, hogy sűrűbben állnak. Ha feltételezzük, hogy a találatok száma ugyancsak kétszeres, akkor a veszteség mindkét oldalon egyenlő. 500 főből pl. 200 válnék harcképtelenné, és 1000-ből ugyanannyi. Ha az 500 ember mögött ugyanannyi volna tartalékban, tűzhatáson kívül, akkor mindkét oldalon 800 harcképes ember állna, ebből azonban az egyik fél 500 embere friss, teljes lőszerkészlettel és teljes erőben, a másik 800 embere viszont már leharcoltan, kevés lőszerrel és meggyengülve. Az a feltevés, hogy 1000 embernek, pusztán nagyobb létszáma miatt, kétszeres vesztesége lenne, persze nemigen állja meg a helyét, mert azt, aki erejének felét tartalékban tartja, bizonyára nagyobb veszteség is éri. De a legtöbb esetben 1000 harcos talán már az első pillanatban fölénybe kerül, elűzi az ellenséget állásából, és visszavonulásra kényszeríti. Vajon e kétrendbeli előny ellensúlyozza-e azt a hátrányt, hogy a 800 főből álló, de a harc hatására bomlófélben levő erő olyan ellenséggel áll szemben, amely észrevehetően nem gyengébb, és 500 friss harcosból áll — további elemzéssel nem dönthetjük már el, s ezért a tapasztalatra kell támaszkodnunk."

Több szempontból is érdekes lehet számunkra ez a rész. Egyrészt egy lövészárok háború esetében, ahol a védekező fél folyamatosan utánpótláshoz juthat, könnyen kialakulhat a védekező javára a kétrendbeli előny. Ugyancsak nem foglalkozik azzal a megállapításával sem Foch, hogy "1000 embert több találat éri, mint az 500-at, mert feltehető, hogy sűrűbben állnak", tehát óriási veszteségekre lehet számítani.

Politika a háború szolgálóleánya (Moltkétól Ludendorffig)

Amikor megjelent Clausewitz művének második kiadás, a kiadás gondozói egy apró, de annál lényegesebb változtatást eszközöltek a szövegen.

Az 1. kiadásban így hangzott az említett szövegrész:

"Ha a háború meg akar felelni a politikai szándéknak... akkor olyan esetekben, amikor az államférfi és a hadvezért nem egy személyben egyesül, csak egy lehetőség marad: a hadvezér legyen tagja a kabinetnek, hogy cselekedeteinek fő momentumaiban részt vegyen."

A 2.-ban viszont már így:

"Ha a háború meg akar felelni a politikai szándéknak... akkor olyan esetekben, amikor az államférfi és a hadvezért nem egy személyben egyesül, csak egy lehetőség marad: a hadvezér legyen tagja a kabinetnek, hogy az annak tanácskozásaiban és legfőbb döntéseikben kivegye a részét."

Amint láthatjuk, a második megfogalmazás erősen megnöveli a hadvezér hatókörét. Amíg az első első esetben a cél elsősorban az volt, hogy a hadvezér kötelessége döntéseit felülbírálás végett a kormány elé terjeszteni, addig utóbbi már a háború irányításának legfőbb döntéseit tenné a kezébe.

A konfliktus már megjelent a német egyesítési háborúk esetében is, ahol a Moltke vezette német vezérkar csupán nehezen nyelte le azt a tényt, hogy politikai szempontoktól vezérelve Bismarck sem az osztrákok, sem pedig a franciák totális vereségét nem kívánta. Ez az egyensúly bomlott meg akkor, amikor az "öreg kormányost" elküldte a friss német uralkodó.

A német alkotmány alapján a politikát és hadvezetést a Legfelsőbb Haditanács koordinálta. Ebben semmi különleges nem is lett volna, csakhogy II. Vilmos képességei nem tették lehetővé azt, hogy fenntartsa a politikus és hadsereg közötti egyensúlyt. Így a császári hadsereg egyfajta elszabadult hajóágyúként jelentkezett az 1910-es évekre. A vezérkar főnöke közvetlenül érintkezett a császárral, de súlyosabb gond volt, hogy terveit nem egyeztette sem a külügyminiszterrel, sem pedig a kancellárral. Ennek pedig végleges következményei lettek, hiszen "katonai ügyé" degradálódott a Belgium semlegességének megsértése, mely Nagy-Britannia hadba lépését provokálta ki, illetve a korlátlan tengeralattjáró háború, mely révén sikerültaz antant oldalára állítania az Amerikai Egyesült Államokat Természetesen e államok hadba lépését nem csak a német politikára való reakcióként értelmezhetjük, de e német lépések hatása katasztrofális volt.

Lásd Nagy-Britannia hadba lépéséről a posztunkat: https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/photos/a.525106447557308.1073741829.524951857572767/715794938488457/?type=3&theater

 

A német vezérkar működéséről szóló korábbi posztunkat itt találhatjátok:

https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/photos/a.525106447557308.1073741829.524951857572767/536837899717496/?type=3&theater

S hogy e deformációnak mekkora jelentősége volt, azt jól mutatja Hindenburg 1920-ban megjelent önéletrajzírása: 

"A háborúról olyan könyv, mely soha nem avul el. Szerzője Clausewitz, aki ismerte a háborút, és ismerte az embereket. Rá hallgattunk. Áldásunkra volt, amikor őt követtük és balszerencse származott abból, ah eltértünk tőle. Mennyire óvott a politika túlkapásaitól a hadvezetés területén."

+ Clausewitz, a 20. század ősbűne (Liddell Hart)

Az utolsó értelmezés némileg kakukktojásnak tűnhet, ugyanis a világháborúnak nem egy hadvezére jegyezte le, hanem a brit hadsereg egyszerű századosa, aki egyike volt azoknak, akik 1916 júliusában kezében egy pisztollyal vagy egy pálcával vitték katonáikat a brit történelem legnagyobb mészárlása felé a Sommenál. Viszont azért fontos mégis foglalkoznunk Basil Henry Liddell Harttal, egy metodista lelkész fiával, ugyanis a huszadik század egyik legnagyobb brit stratégiai teoretikusát tisztelhetjük benne.

Le kell szögeznünk, hogy a brit Clausewitz recepció igencsak szegényes volt az első világháborúra. "Egyszer megpróbáltam elolvasni Clausewitzot, de semmire se mentem vele" - jegyezte meg egy angol tiszt a benyomásait az ikonikus műről. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az első világháborús brit közvélemény a német teoretikusban alapvetően az "Európa rákfenéjét" adó "militarista-porosz" mentalitás hordozóját látta.

Liddel Hart leszögezi:

"Clausewitz félreértett tanításai nagymértékben hozzájárultak az első világháború kitöréséhez, és nagy hatással voltak annak lefolyására. Az első világháborúból viszont logikusan következik a második."

Természetesen mondhatjuk, hogy Liddell Hart csupán Clausewitz félreértelmezéseiről szól, viszont azt is megállapítja Stratégia című örökbecsű könyvében, hogy Clausewitz sokat tehet félreértelmezéséért. Ehhez viszont két megjegyzést meg kell tennünk. Egyrészt könyvét nem sikerült befejeznie, s mint láttuk, a későbbi kiadásokban még szövegváltoztatások is történtek, tehát a szerző szándékai ellenére olyan önálló életre kelt a műve, miképp a Nietzsche húga által összeállított A hatalom akarása című kötet, mely kiindulópontja lett a "Nietzsche és a fasizmus" (Lukács György) elméleteknek. Másrészt Liddell Hart nem mindig volt igazán figyelmes olvasója Clausewitznek. Legfőképpen az látszik, hogy eltéved a bonyolult clausewitzi fogalomrendszerben, s így az "abszolút", a "valóságot", a "korlátolt" és a "megsemmisítő" háború definícióiban, s csupán az utóbbival foglalkozik.

Szakirodalom

E cikk alapján Perjés Géza főleg 1983-ban megjelent Clausewitz című műve adta. Ezentúl felhasználtam Clausewitz A háborúról, Liddell Hart Stratégia illetve Bence László Az állóháború harcászati és hadászati előzményei című kötetét.

Mi köti össze Ferenc Ferdinándot, egy Szt. György gyűjteményt, a Lobkowicz családot, a Waffen SS-t és Hohenberg Zsófiát? A válaszra rá lehet jönni: a trónörökös Benešov közeli konopištěi kastélyáról van szó, amely tudna mesélni az előző század hányattatásairól, amelynek még ma is vannak kihatásai: legyen szó akár az első, akár a második világháborúról.