„Tudod Sam, azért olyan rövid és zagyva és összevissza locsogó, mert hiszen egy tömegmészárlásról mi értelmes dolgot lehetne elmondani? Végül mindenkinek meg kell halnia, hogy sose mondjon vagy akarjon többé bármit is. A tömegmészárlásról legyen teljes a csend, s ez így van mindig, ez alól csak a madarak kivételek.” (Vonnegut)
Az Úr egy sírt jelölt,
Hogy őrködjem felette.
De látta: vénülök,
S a követ elgörgette.
Egy nap a nagy Időben,
Egyetlen óra tette!
Az angyal látta könnyem,
S a követ elgörgette.
Máté 28, 2.
John Kipling hadnagy az Ír Gárda 2. zászlóaljának 1915. szeptember 27-i támadása során eltűnt.
John Kiplinget a sorozóbizottság először kirostálta a haditengerészethez jelentkezők közül. Apjához hasonlóan nagyon rossz volt a látása, a táblán már a második sor elolvasása is nehézséget okozott számára. A hadsereg sorozóbiztosai is hasonló módon álltak a 17 éves ifjúhoz, ám egy Nobel-díjas apa számára nem jelenthetett gondot az, hogy fia részt vegyen nemzete nagy küzdelmében. Így az író egy barátjának, Lord Robertsnek, az Ír Nemzeti Gárda ezredesének segítségével bejuttatta a brit hadigépezetbe fiát.
A Warley laktanyabeli kiképzése nem tükrözte a háború valóságát. Tipikus felső középosztálybeli alárendeltként a kiképzés mellett élte viktoriánus társasági életét, krikettezett no meg néha ellátogatott éjszakai klubokba is. Annyiban lógott ki, hogy apjához hasonlóan élénk érdeklődéssel figyelte a belsőégésű motorral meghajtott járműveket, maga is motorozott. Közben a háború hírei, a belgiumi német atrocitások és a Lusitania katasztrófája még inkább megerősítették abban, hogy minden eszközzel fel kell venni a harcot a német barbarizmus ellen, s ezt követően még inkább szorgalmazta, hogy fia aktív szolgálatba lépjen.
A kiképzés befejeztével John 1915 augusztusában kelt át a csatornán. Itt fel is kereste a 18. életévébe lépő fiát a haditudósítóként a háború ügyét szolgáló világhírű író.
Jack bevetésére a BEF eddigi legnagyobb hadműveletében, Haig loosi offenzívájában került sor. Haig jelentős erőfölényt hozott létre mind tüzérség, mind élőerő tekintetében. A siker érdekében először használtak a britek gázt. Klórgázt fúvattak az ellenséges állásokra, csakhogy legtöbb helyen a senki földjén megállt a gáz s nem egy alkalommal pedig a szél visszafújta a brit állásokra. Ugyan a támadás már elkezdődött szeptember 25-én, Jack és bajtársainak osztályrésze az volt ezen a napon, hogy a zuhogó esőben meneteljenek Haquin felé.
Haig a tartalékban tartott új hadseregek bevonásával kívánt új lendületet vinni a támadásba. Haig eredeti tervei szerint a tartalékoknak már egy nappal korábban az arcvonalhoz kellett volna érnie, de mivel a tartalék igen messze volt a brit arcvonaltól, a lovasság támadása elakadt, a zuhogó eső pedig hátráltatta a menetelést
Az ír gárdisták 26-án hajnalban megérkeztek a településre, de délutánig nem kaptak semmilyen parancsot. Ekkor ismét menetparancsot kaptak és 26 éjszakáján jutottak el a kijelölt pontig, ami egy egykori német árok volt. A fáradt, bőrig ázott, 48 órája jószerével semmit nem evő legénység számára még 500 métert előre kellett haladnia a Loos és Hulluch közötti útszakaszra.
Elvileg reggel 10-kor kellett megkezdődnie a támadásnak, de ekkor még javában zajlott s sorok rendezése. Délután 4-ig az út menti árkokban várakoztak az ír gárdisták. Ugyan érte őket tüzérségi támadás, nem volt jelentős veszteség.
Délután 4-kor mintegy tízezer brit katona kászálódott ki az árkokból, köztük Jack is. S ekkor elindultak tíz oszlopban, „mindegyik úgy ezer katonából állt, mind úgy haladt előre, mintha a gyakorlótéren hajtana végre alaki gyakorlatot”. A németek előbb döbbenten néztek, majd mikor úgy 1500 yardra megközelítette az embertömeg a német vonalakat, a német géppuskások megkezdték a tüzelést.
„Soha géppuskáknak nem volt ilyen egyszerű dolguk…felforrósodó csővel és olajban úszva pásztáztak ide-oda az ellenség sorain. Az egyik géppuska azon a délutánon egyedül 12.500 töltényt lőtt el. A hatás megsemmisítő volt. Az ellenség százával hullott a szemünk előtt, de példás rendben, megszakítás nélkül folytatták menetelésüket – amíg el nem érték a második német állás épségben maradt szögesdrótját. Ezzel az átjárhatatlan akadállyal szembesülve az életben maradottak megfordultak, és kezdtek visszahúzódni.” (John Keegan: Az első világháború)
Délután fél 5 körül a szétvert 2. zászlóalj katonái elkezdtek visszaszivárogni a saját vonalaikhoz. A visszavonulók közt nem volt John Kipling, viszont halálát sem látta senki.
Egyszerűen eltűnt.
Rudyard Kipling számára fia elvesztése három szempontból is feldolgozhatatlan traumává vált.
Először is, mert Jackkel különösen szoros volt a kapcsolata. Nem csak amiatt, mert egyetlen fiúgyermekként ő volt a Kipling név továbbvivője, hanem az író Jack fiához való viszonyával kompenzált egy másik gyászt. Amikor Jack még mindössze 2 éves volt, a 7. életévében járó nővére, Josephine amerikai útjuk során tüdőgyulladást kapott és meghalt.
Másrészt maga Kipling akarta és szerette volna, hogy a viktoriános középosztálybeli ifjúság színe javához hasonlóan fia is katona tisztként szolgálja a birodalmát. Rudyard Kipling számára megbocsáthatatlan vétekké vált, hogy elintézte felvételét a hadseregbe.
Mégis talán a legfeldolgozatlanabb trauma az a test hiánya volt.
Maga a tény nem volt rendkívüli. Az első világháborúban meghaltak legalább harmadát sosem sikerült azonosítani. Amikor elesett egy katona a senki földjén, az esetek jelentős részében temetetlenül hevert ott hetekig, akár hónapokig is. A különböző tüzérségi robbanások testére földet hánytak, rosszabb esetben az emberi maradványokat darabokra szaggatták, ezáltal azonosíthatatlanná tették.
Az első világháború kialakította a közösségi gyász rítusait. Minden települések felállították a maguk hősi emlékműveit, megjelentek az ismeretlen katona sírjai, a gyászolókat - amennyiben eljutottak oda - az egykori csatatereken mértanilag pontosan parcellázott, egyen keresztekkel megjelölt sírok sokaságából álló katonai temetők várták. Az emlékművek, sírkertek nemcsak több százezer ember halálának utólagos magyarázatára, a nemzeti patriotizmus építésére szolgáltak, hanem a gyászolók számára is helyet biztosítottak a gyász rítusainak gyakorlására, mivel a meghalt szeretett fiú, apa, férj sírja nem volt fellelhető, vagy éppen csak a család számára elérhetetlen volt.
Maga Kipling is csatlakozott a közösségi gyász rítusaihoz, sőt maga egyik előremozdítója is volt. Kipling csatlakozott a Sir Fabian Ware jóvoltából létrejött sírgondozó bizottsághoz (Imperial War Graves Commission, mai nevén Commonwealth War Graves Commission), amelynek tagjai a világ minden táján az elhunyt nemzetközösségi katonák emlékére kert-szerű hadisírokat létesítettek és gondoznak. Kipling választotta a nagyobb sírköveken látható "Nevük örökké fennmarad" (Their Name Liveth For Evermore) idézetet a Bibliából, valamint az "Isten ismeri" (Known unto God) mondatot az ismeretlen katonák síremlékére. Ezenkívül két kötetben megírta annak a seregnek a történetét, amelyik szolgálatában a fia harcolt.
„Az ’eltűnt’ mindig azt jelenti, hogy meghalt.” Azután beállt abba a keserves menetbe, mely az elkerülhetetlen rendben végigjárta a haszontalan érzelmek sorát." (Kipling: A kertész)
A tragédiát követő hetekben tömegestől érkeztek a Kipling házba a részvéttáviratok. Felvették a kapcsolatot több ír gárdistával, hogy megtudjanak valamit fiúk utolsó perceiről, haláláról. Egy Bowe nevű katona állítólag a visszavonulás közben látta, hogy amint bekötve ül Jack repeszek által szétroncsolt szájjal, a fájdalomtól sírva. Eszébe jutott, hogy segít, de végül nem tette, mert nem akart megalázni egy tisztet.
Kipling felesége tovább hitt abban, hogy fia fogolyként még élhet valamelyik német hadifogolytáborban vagy táborkórházban.
Az eltűnt ifjút a Hadügyminisztérium 1919 áprilisában nyilvánítottá holttá.
Kipling a háborús emlékezettel leginkább A kertész című novellájában vet számot. A szeretett hozzátartozó elvesztésére, az "eltűnt" kategória jelentésére illetve a katonai temetők hangulatára mind-mind rerlektál ebben a műben.
De mégis az igazi személyes gyász az alábbi, 1916-ban megírt versében tárul fel:
Jön-e hír rólad édes fiam Jack?
Ma sem már.
Mikor térsz haza, ki mondja meg?
Nem hoz hírt sem a szél, sem az ár.
Mikor szól valaki felőled?
Ma sem már.
A mélyből van-e visszaút?
Nem hoz hírt sem a szél, sem az ár.
Óh kedvesem, vajon lelek-e vigaszt?
Ma sem már,
soha már.
Ám szégyent fiam tette nem fakaszt -
Azt nem viszi el sem a szél, sem az ár.
Büszkeség lett a kárhozat,
mindig
és örökre már,
mert feláldoztad a fiadat
és többé már
nem adja vissza sem a szél, sem az ár.
Kipling halálát követően több mint 50 évvel szenzációs hír futott végig a világsajtóban: megtalálták John Kipling holttestét. 1992 óta sírköve is van a St Mary's ADS Cemetery Haisnes településen. Viszont sokan vitatják a "felfedezést", egyes szakértők szerint Arthur Jacob holttestét rejti a sír, s akkor Jack maradványainak holléte ismét a homályba vész.
Kipling kálváriájáról 2007-ben készítettek filmet, mely magyar szinkronnal megtekinthető a Youtube-on.