„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó holdkórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét.” (George Orwell: 1984)

„…az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Õk a németet népük előtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már előkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerősítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyűlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.” (Adolf Hitler: Mein Kampf)

65 éve, 1949. június 8-án látott napvilágot George Orwell nagysikerű regénye, az 1984. Természetesen felteheti a kérdést az Olvasó, hogy egy első világháborús oldal számára miért fontos erről megemlékeznie. Maga Orwell több alkalommal is kijelentette, hogy a totalitárius rendszerek, pontosabban a háború utáni világrendbe vetett félelmei ihlették ezt a művet (erről a kérdésről részletesen lásd: http://konyves.blog.hu/2013/08/14/ezert_irta_meg_george_orwell_az_1984-et). Persze a totalitarizmusok az első világháború édes gyermekei, akik az eddig soha nem látott tömegháború emlőin növekedtek fel, s ezt a harcot folytatták a politika terén is.

Viszont van egy közvetlen áthallása is az első világégéssel. Az első világháború, mégpedig a brit állam teremti meg a modern értelemben vett propagandát. Soha nem látott mértékben árasztják el az oszlopok, iskolák, templomok falait a háborús propaganda plakátok. Soha annyi ember még nem követte újságokon, hirdetményeken és röpiratokon keresztül a háború eseményeit. S ne feledjük: a brit középosztály filmhíradókon nézhette, hogy mi történik a fronton.

„A Németország elleni 1914–1918-as háborúban az angol világpropaganda képes volt arra, hogy a civilizáció [!] és az emberség, a demokrácia és a szabadság nevében hatalmas szellemi és erkölcsi energiát mozgósítson a porosz német »militarizmussal« szemben. Az angol szellem azzal is erejét bizonyította, hogy a 19. század technikai-ipari fellendülését az angol világképnek megfelelően tudta értelmezni; Herbert Spencer fölöttébb hatásos, számtalan népszerűsítésben az egész világon elterjedt történelemképet tervezett – nevezetesen az emberiség haladásáról mint a feudalizmustól a kereskedelemhez és gazdasághoz, a politikaitól a gazdaságihoz, a katonától a gyároshoz, a háborútól a békéhez vezető fejlődésről szóló filozófiát –, melynek propagandisztikus ereje beigazolódott az 1914–1918-as világháborúban. Ennek következtében a porosz–német értelemben felfogott katona valami eo ipso »feudális-reakcionárius« lénnyé, egyfajta »középkori« figurává válik, aki a haladás és a béke útjában áll” (Carl Schmitt: Totális ellenség, totális háború, totális állam)

Hogy miért is pont Angliában terem meg a modern értelemben vett propaganda, a fentebbi Carl Schmitt idézet jól rámutat. Ugyan már a brit társadalom képe már kopott a 20. század végére, de ennek ellenére tagadhatatlanul Európa legfejlettebb és legpolgárosultabb társadalmáról beszélünk. Ebből két dolog fakad.

Egyrészt a fejlettebb brit társadalom - melynél az írni-olvasni tudás messze magasabb, mint a kontinentális Európa átlaga - nagy részét éri és befolyásolja a modern értelemben vett média. A heti nézőszám Nagy-Britanniában az 1914-es 7 millióról 1917-re 21 millióra nőtt! Amíg 1915 júniusáig a propagandáért felelős Wellington House 2,5 millió propaganda kiadványt osztott szét, hét hónap múlva ez a szám 7 millióra nőtt. Ezt az ütemet egyik hadviselő fél sem tudta megközelíteni.

Másrészt azáltal, hogy ennyire polgárosult a társadalom, a kormányzatnak valamiféle magyarázatot kellett adnia a tetteire. S volt mit magyarázni, miután a brit veszteségek néhány hét alatt előbb öt majd hat számjegyűek lettek. Egy rurálisabb társadalomban, ahol a jogilag felszámolt feudális hierarchia élt még tovább a társadalomban, nem volt szükséges nagyon a magyarázat. Egy orosz paraszt számára, akinek nagyapja még muzsik volt, azért ment elsősorban a háborúba, mert a közösségének élén lévő nemes azt mondta, neki pedig minden oroszok cárja mondta, akiért imádkozott az ortodox templomokban. Egy individuális, utilitarista társadalom ilyen szempontból már keményebb dió.

A háború elején Angliában nem létezett sem stratégia, sem pedig intézményrendszer az állami propagandára. Mondjuk nem is illett az idilli liberális állam modelljébe, ahol csupán a sarkon posztoló rendőr no meg a posta révén vesz tudomást az állampolgár az államról, no de a háborúval váltani kell.

Nem kellett valószínűleg sok idő, hogy rájöjjenek arra a nagy igazságra, melyet gyakorolnak ma is a hazai politikai pártok és kereskedelmi médiák - emberekre legjobban hatni a gyűlölettel lehet. S elindult Angliában egy, az abnormalitás határát súroló németellenes kampány. A német juhászkutya nem lehetett német csak elzászi, a brit uralkodó sem lehetett Hannover, hanem csak Windsor, Einsteinre pedig nem volt ildomos hivatkoznia egy tudósnak bármely angolszász felsőoktatási intézményben.

Persze nem szabad elfeledni, hogy a brit társadalom jelentős része a 19. századi gótikus és rémirodalmon szocializálódott Mary Shelley Frankensteinétől Bram Stoker Drakulájáig, s itt még nem is szóltunk arról a ponyváról, mely kéjelegve adta közre Hasfelmetsző Jack történeteit. S jöttek is a leleplező cikkek a brit katonákat keresztre feszítő német katonákról, a levágott mellű belga asszonyokról, no meg az emberből készült szappangyárakról Németországban.

Visszakanyarodva az 1984-hez s a mindennapi rutin részéhez, a Két Perc Gyűlölethez. Olvasva a jelenetet önkéntelenül a Hitler beszédei alatt őrjöngő tömegek jutnak eszünkbe, pedig a két perc gyűlölet kifejezés Nagy-Britanniában jött létre az első világháborúban. A két perc gyűlöletnek kettős jelentése is volt. Egyrészt Charles L. Graves Mr. Punch's History of Great War egy szatirikus részében egy porosz család napi rutinjának része, hogy szépen leülnek a nagy asztalhoz, s reggeli részeként véghezvisznek egy kis reggeli gyűlöletet (morning hate). A másik jelentése a frontokhoz kötődik. Tudvalévő, hogy mind a gáz, mind a tüzérségi támadások jelentős hányadának a célja nem az ellenség megsemmisítése volt, hanem az ellenség kifárasztása és napi rutinjának felborítása volt. Ezért a briteknél amikor ad hoc szerűen kilőttek a német állások mögé úgy 40 gránátot, elkeresztelték "két perc gyűlöletnek".

A brit propaganda ebbéli egyvelege mintául szolgált a huszadik század különböző rezsimjei számára. Hitler a Mein Kampf Háborús propaganda fejezetében nagyon elismerően ír az angolszász propagandáról. Nagyobb dicséretet talán nem is kaphatott volna.

Az első világháborús propaganda kérdéséhez nagyon érdekes adalékokat nyújt az ELTE oktatójának, Sipos Balázsnak az alábbi cikke: http://www.mediakutato.hu/cikk/2010_01_tavasz/10_elso_vilaghaboru_mediahatasai