1914. szeptember 9-t írunk. Párizsból a kormány már elmenekült, a németek kevesebb mint 50 km-re vannak a fővárostól. Taxikkal hordják a katonákat a párizsi kaszárnyákból és a francia sereg úgy néz ki, hogy az összeomlás küszöbén áll. És ekkor a németek elkezdenek visszavonulni... Ezt kezdték nyugaton a "marne-i csodának" nevezni. Természetesen a háború után mindenki kíváncsi volt: ki hozta meg a döntést arról, hogy a német támadás jobb szárnyát alkotó három hadsereg helyzete tarthatatlan. Moltke, valamelyik hadsereg tábornoka, esetleg maga a császár? És ekkor jött a válasz: a hadi mesterség egy hivatásos hidegfejű szakembere, Richard Hentsch alezredes!

A marne-i taxik legendájáról szóló írásunkat és galériánkat lásd: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.561572163910736.1073741835.524951857572767&type=3

 

A francia kormány elköltözéséről lásd: https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/

photos/pb.524951857572767.-2207520000.1410333034./729647670436517/?type=3&theater

 

A barikádharcra készülő Párizsról lásd: https://www.facebook.com/ElsoVilaghaboruA100EvesEvfordulosPage/

photos/a.525106447557308.1073741829.524951857572767/553421174725835/?type=3&theater

Richard Hentsch alakja szinte legendássá nőtte ki magát a marne-i csatáról szóló tengernyi irodalomban. Azt kell mondani, hogy nem véletlenül, hiszen hogyan hozhatott ilyen szintű stratégiai döntést egy több hadsereget és mintegy 2,5 millió embert felölelő csatában?

Alezredesnek lenni egy ilyen mértékű ütközetben középszintű rendfokozatnak számít. Ugyancsak különös a ráruházott jogkör nagysága, ha mint szász tisztet szemléljük egy porosz hadseregben, vagy ha mint egy felderítő tisztet abban a német hadseregben, ahol a felderítő részleget a hadműveleti osztály szolgálóleányaként tekintették.

Sikerét két dolognak köszönhette: saját képességeinek és Moltke állapotának. 1914-re Hentsch a német vezérkarban tekintélyes személyiségnek számított. A Vezérkari Akadémián töltött évek alatt kitűnt tehetségével és ezen túl sikerült mind von Moltéval, mind Bülowval bizalmas viszonyt kiépítenie. Moltke ugyan 1914-ben még nem volt kimondottan idős - 66 éves volt - viszont egészségügyi állapota nem engedte volna meg azt, hogy ő legyen a német vezérkar vezetője. Így már az augusztusi események idegfeszültsége ágyhoz kötötte Moltkét, és a nyugati front irányítását de facto a három osztályvezetőből - Gerhard Tappen, Richard Hentsch és Wilhelm von Dommes - álló trió végezte. Ennek tükrében nem meglepő, hogy kevesebb, mint két évvel később el is hunyt Moltke szívrohamban.

No persze Hentsch rangján túlnyúló széles jogkörének megvan a másik magyarázata is. Drábik János, kis hazánk ügyeletes szélsőjobbos összeesküvés-elmélet gyártója Hentschben a nemzetközi pénzügyi háttérhatalom egyik látható kezeként látja, mivel állítólag szabadkőműves volt, és a bukaresti sírkövén pedig egy kocka van. (Akit részletesebben érdekelne ez: http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0206.htm; http://www.hunnianet.hu/irodalom/Drábik_János/elhallgatott_dokumentumok) Persze ez sem a Szabad Európa Rádió nyugdíjas vezető programszerkesztőjének a fejéből pattant ki, hanem mint a világháborús felelősségről szóló legendák 80 százaléka, ez is Ludendorfftól ered. Láthatón azért a magyar kolléga gyomra sem vette be a német hadvezér azt az elméletét, miszerint azért csak 9-én érkezett meg Hentsch Kluckhoz, mivel a szabadkőművesek Jahvéja által fejezte ki a 3x3-as képletet... De ezt inkább meghagyjuk másoknak.

1914. szeptember 8-át írunk. A Luxemburgban székelő főhadiszállástól mintegy 240 km-re nőtt a jobbszárny távolsága. Ez a távolság már elég nagy, hogy eléggé időrabló legyen ennek a meglátogatása, főleg ha olyan egészségügyi állapotban van az ember, mint szegény Moltke. Így hát úgy döntött, hogy tájékozott felderítő osztályvezetőjét elküldi a jobbszárny három hadseregéhez.

Csakhogy itt kezdődnek a bonyodalmak: milyen megbízással küldte el Hentscht? Ifjabb Moltke egyik - főleg a történészek számára - rossz szokása volt, hogy nem igen írt le semmit s megelégedett csupán szóbeli utasításokkal. De erről majd később...

Szóval ott tartunk, hogy szeptember 8-án délelőtt 11-kor elindul Hentsch alezredes Köppen és Kochip százados kíséretében, hogy felkeresse az 5., a 4., és a 3. hadsereg törzsét. A hadihelyzetet megtárgyalta mindenhol, nem is látta szükségét visszavonulásra, csupán talán a 3. hadsereg jobbszárnyán látottak okoztak némi fejtörést számára. Mindenesetre szikratávírón azt jelezte a főhadiszállásra, hogy "a helyzet és a kilátások teljesen kedvezőek a 3. hadseregnél."

Ezt követően érkezett meg a 2. hadsereghez. Amikor Hentsch megérkezett, akkor Bülow nem volt sehol, így sorsdöntő órák mentek el Bülow várásával. Amikor este megérkezett Bülow, törzsének két legfontosabb tisztjével leültek a luxemburgi követek tárgyalni. A történteknek itt az egyik legfőbb kérdése, hogy ki volt a meghatározó ezen a megbeszélésen: a 2. hadsereg tábornoka vagy a főhadiszállást képviselő alezredes.

Akik szerint Bülow határozta meg a megbeszélés menetét, azt hangsúlyozzák, hogy a 2. hadsereg parancsnoka katasztrofálisnak mutatta be szorongatott helyzetét. Vázolta, hogy véleménye szerint az ellenség kétféleképpen is súlyos csapást mérhet rá: vagy úgy, hogy a jobbszárnyát karolja át, vagy úgy, hogy az 1. hadsereg balszárnya felé összpontosítanak. Mivel a brit és francia csapatok már megszállták a két hadsereg közötti 50 km-es rést, cselekvési szabadságuk nagyban csökkent. Ezért Bülow "önkéntes közös központú visszavonulást" javasolt. Ezzel fejeződött be az értekezlet éjfélkor.

A másik verzió szerint a hírszerző alezredes látta túlzottan borúsan az 1. hadsereg helyzetét és túlozta el Bülow helyzetét. Eszerint Hentsch meggyőzte Bülowot arról, hogy neki minden külön parancs nélkül hátrálnia kell, mihelyt a közte és Kluck között levő hézagba erősebb ellenséges hadoszlopok nyomulnak.

Másnap még Hentsch tanácskozott Bülow törzsével - bár a tábornokkal már nem -, és beleegyezett abba, hogy a szomszédos 1. hadsereg parancsnokának, Klucknak már visszavonulást fog javasolna, hogy lezárják a fenyegető hiányt az arcvonalon. Még meg sem tette Hentsch az 50 mérföldes utat Kluckhoz, Bülow már jelezte Klucknak, és a Hausennak, a 3. hadsereg vezetőjének, hogy a 2. hadsereg megkezdi a visszavonulást, miután Berthold főhadnagy repülőgépéből négy hosszú, a Marne felé menetelő oszlopot látott (a BEF csapatai voltak). Így amikor délben megérkezett Hentsch, Kluck már tisztában volt a visszavonulás tényével, hiszen a 2. hadsereg visszavonulásával valóban kiszolgáltatott lenne a hadseregének a jobb szárnya. Amikor Hentsch szeptember 10-én délután 2 órakor visszatér Luxemburgba, már több százezer német katona hátrált a mintegy 400 km-es arcvonalon. A jobbszárny három hadseregének hátrálása magával rántotta a 4., 5. és 6. hadsereget is. A csata félbeszakadt és már csak az állások kijelölése maradt kérdés.

Annak tükrében, hogy a dicsőséges német hadsereg mindössze harminc mérföldre Párizstól visszavonulásba kezd, nem lepődünk meg, hogy sok vitát kiváltott a döntés, amelyre igazán senki sem volt büszke. Így már a háború idején elkezdődtek a méltatlan viták, célozgatások arra, hogy ki is adata ki igazából a visszavonulási parancsot. Hentsch Moltkéra hivatkozott, Moltke viszont tagadta. Megtehette ezt mindkettő, hiszen a parancs nem volt írásba foglalva. 1917-ben Hentsch hivatalos vizsgálatot kért beavatkozásának feddhetetlenségének megállapítására, de ekkorra már a történet másik két szereplője már egy éve halott volt. Így egyrészt von Moltke és Bülow nem tudott védekezni, másrészt viszont az OHL-t is kötötte a "halottról vagy jót vagy semmit" etikai elv, így bár igazolást kapott Hentsch, a pletykák nem maradtak abba.

Aztán 1918 februárjában bukaresti állomáshelyén Hentsch is meghalt egy epehólyag operáció során, viszont a háborús vereséggel még inkább élénkebb színezetet kapott a marne-i visszavonulás kérdése. Így Hentsch eszményi bűnbakja lett a német szélsőjobboldalnak, melynek téziseit a minden lében kanál Ludendorff foglalta össze 1934-ben Das Marne-Drama Der Fall Molte-Hentsch című írásában. Adolf Hitler meg egyenesen csak árulóként nyilatkozott Hentschről.

A történetünk végére két, máig megválaszolatlan kérdés marad:

1. Hentsch volt-e a meghatározó ebben a döntésben? 2. Indokolt volt-e a visszavonulás?

Az első kérdés kapcsán inkább Bülow felelőssége érhető tetten, mint Hentsché. Ezt látszik megerősíteni az a tény, hogy Bülow szükségesnek tartotta elküldeni a visszavonulásról szóló parancsot még azelőtt, hogy megérkezett volna az alezredes Kluckhoz.

A második kérdés jelentősebb és emiatt vitatottabb is. Amikor Kluck megkapta szeptember 9-én a visszavonulási parancsot, nem kis bosszúságot érzett. Az 1. hadsereg lovassága ugyanis aznap győzelemmel fejezte be "Ourq-menti csatát" az - óvatosan - előrenyomuló brit erőkkel szemben. Bár a 2. hadsereget szeptember 6-án Franchet d'Esperay és Foch seregeinek támadása megállította, a 3. hadsereggel közösen megverték Foch alakulatait 8-án. Tehát a csata félbeszakításának időpontjában Kluck serege és Bülow seregének balszárnya kétségtelenül győzelmet aratott, míg a nagy csatatér egyéb helyein, egészen Verdunig a küzdelem még eldöntetlenül dúlt.

Viszont bár ezek a sikerek jól mutattak a hadijelentésekben, mégiscsak taktikai jellegűek voltak. Annál reálisabb volt viszont az 1. hadseregre leselkedő veszély. Ugyanis miközben Kluck üldözte az 5. francia hadsereget, elszakadt Bülowtól és szeptember elejére ott találta magát három antant sereg gyűrűjében: előtte az 5. francia hadsereg, nyugatra a 6. francia hadsereg, szeptember 6-tól pedig egyre nagyobb létszámban nyomultak be a két német hadsereg közötti résbe a brit alakulatok. Ezt viszont már Moltke nem tudta orvosolni, hiszen minden tartalékot felhasznált, minden hadseregével szemben egy francia hadsereg állt szemben. Ugyan a 6. és 7. hadsereg lotaringiai támadását leállította Moltke az erők átcsoportosítása céljából, szeptember 9-én az antwerpeni belga haderő támadása a német jobbszárny utánpótlását fenyegette, így az átcsoportosított erők jelentős része Belgiumban és nem a Marne-nál kötött ki. Emellett a német utánpótlási vonalak is megnyúltak, az erőltetett menettől a katonák kifáradtak.

Számtalan történész veti fel a kérdést: mi lett volna, ha egy nappal tovább kitartanak a németek? Sokan vetették fel, hogy Bülow lehetett volna rugalmasabb, a brit csapatoknak pedig még napokra lett volna szükségük a támadás elindításához... Ennek megválaszolására a történész nem tud mit mondani, a "mi történt volna, ha" kérdések kívül esnek a módszertani eszköztárunkból. Magam részéről Galántai József értékelésével értek egyet: "Valójában sem a hibákra, sem a franciákat megmentő csodákra nincs szükség a történtek megértéséhez. Hadászati realitások érvényesültek a német kudarcban és az antant sikerben. Mindenekelőtt az erővisznyok megváltozása, továbbá az, hogy a meglepetés és a kiképzési körülmények átmeneti -a németek számára kedvező - hatása megszűnt, kiegyenlítődött".

Mindenesetre az biztos, hogy szeptember 9-én hozta Richard Hentsch élete legnagyobb hatású döntését.

*

Cikkem megírásához elsősorban John Keegan Az első világháború és Julier Ferenc 1914-1918 A világháború magyar szemmel című kiadványokat használtam.