„Ideje már, hogy az utca embere is megértse, nincs olyan hatalom a földön, amely képes lenne őt megvédeni a légi bombázástól. Bárki bármit mond, a bombázó mindig át fog törni. Az egyetlen lehetséges védekezés a támadás, ami azt jelenti, hogy ha élve meg akarjuk úszni a háborút, akkor az ellenségnél is gyorsabban több nőt és gyermeket kell legyilkolnunk" (1932. november 10-én Baldwin, egykori brit miniszterelnöknek a brit alsóházban elmondott beszéde.)
70 éve a brit légierő végrehajtotta történetének legsúlyosabb támadását a szászországi Drezda városa ellen.
Habár önmagában az első világháborúban szinte még semmit nem ért el a fiatal fegyvertípus és a ’20-as években a győztes hatalmak is elsősorban mint olcsó karhatalmi eszközként számoltak a repülőgépekkel a zavargásveszélyes közel-keleti gyarmataikon, már ekkor megjelentek a víziók a mindent eldöntő szerepkörükre. Az első világégés során megjelenő bombázógépek felcsigázták olyan teoretikusok figyelmét, mint Liddell Hart, Hugh Trenchard, Giulio Douhet, Billy Mitchell és maga H.G.Wells.
Otto Dix: Lens wird Bomben gelegt (1924)
Az első világháború adta meg azt a tapasztalatot, amely szentesítette a lakosság terrorizálását. 1918 októberében a központi hatalmak összeomlását forradalmak, zavargások, utcai harcok kísértek, ahol egy végsőkig elcsigázott hátország lázadt a háború ellen.
S itt jött az ötlet: mi lenne ha a hátország szenvedéseit a besorozott apákon és fiúkon, az élelmiszerhiányon, a folyamatos túlórákon kívül még az Armageddonnal is tetéznénk? Hogy elpusztítanánk az összes egzisztenciális életfeltételét a lakosságnak. Megszűnne a vezetékes víz, a gáz, a villany, az élelmiszerellátás. Megszűnnének a házak, a gyárak, az utcák. Megszűnne minden, amit eddig saját világunknak hittünk.
Ebből jött a logikus következtetés:
„Ilyen állapotok közepette csodálható volna-e, ha megszűnne az ellenállást támogató közakarat, és vajon mi haszna volna a nemzet tovább küzdeni kész, elszánt kis csoportjainak minden szervezet és központi irányítás nélkül?”
Ám hiába London, Coventry, de még inkább Köln, Hamburg, Berlin, Drezda, Tokió, a fentebbi célt nem sikerült megvalósítani. Trenchard, Liddel Hart elképzeléseivel szemben a romba dőlt gyárak, a felszaggatott sínek árnyékában és a törmelékhegyek közepette a bombázást túlélő szegénynegyedek lakói nem lázadtak fel a rendszerük ellen.
Ugyan egy atomháború után mi lenne?
*
Írásomhoz Max Hastings zseniális, Bombázók: a brit RAF légi offenzívája Németország ellen 1939-1945. című kötetét használtam fel.