Első világháború - a 100. évfordulós Page

Amíg a második világháborúban a Heydrich és Hitler – s még talán Wilhelm Kube - elleni merényleten kívül nem történt jelentős orvgyilkosság, addig az első világháborúban a politikai élet meghatározó alakjai estek merényletek áldozatává. A listán található az osztrák főhercegen kívül osztrák miniszterelnök (Karl von Stürg), a cári család legbelső körébe tartozó személy (Raszputyin) meg végső soron Tisza István is.

1914-ben Ferenc Ferdinánd mellett a legjelentősebb személyiség, aki merénylet áldozata lett, kétségtelenül Jean Jaurès francia szocialista politikus és gondolkodó volt. 

Épp 100 éve, 1914. július 31-én beült jó szokásához híven a párizsi Café du Croissant nevű kávéházban, hogy elfogyassza napi vacsoráját és kibeszélje elvbarátaival az aggasztó eseményeket. 21 óra 40 perc környékén Raoul Villain, egy 29 éves régészhallgató odalépett a pacifista gondolkodóhoz s  az ablakon keresztül kétszer rálőtt. Az egyik lövés csupán egy üveget tört össze, a másik viszont nyakon találta. Villain büszkén vállalta, hogy a „haza ellenségét akarta eltávolítani”, s már hónapok óta készült a "német kém" likvidálására. 

De hogyan is lesz német kém a francia munkásmozgalom vezéralakja? Egyrészt az Action Française szellemi emlőin nevelkedett fiatalember számára a Dreyfus melletti kiállás az áruló mentegetését jelentette. Ugyancsak növelte Jaurès "bűnét", hogy olyan emberekkel állt kapcsolatban, mint August Bebel, ami nem meglepő, hiszen Európa legpatinásabb szociáldemokrata mozgalmával a németek rendelkeztek. Végül a merénylő az Elzász-Lotharingia Fiatal Barátainak Ligája  (Ligue des jeunes amis de l'Alsace-Lorraine) nevű szervezet tagja volt, amely revansot követelt az 1870-es porosz-háborúban elvesztett tartományért, és amely  Jaurès-t már 1913-ban támadta, mivel a politikus nem szavazta meg a három éves kötelező katonai szolgálatról szóló törvényt.

Végül érdemes néhány szót szólni arról is, hogy mi is történt a merénylővel. Villain a háború egész idejét
vizsgálati fogságban töltötte, mely ugyan nem lehetett a Hilton Hotel, de ha mondjuk megnézzük, hogy korosztályának tagjai ezzel egy időben milyen harcokban vettek részt a nyugati fronton, sokat nem veszített vele.

Aztán öt év elteltével elkezdődött a nagy per. Ám Villaint felmentették! Az államügyész utalt a hazafias felbuzdulás indítékára, a politikai meggyőződés hatására, s bár a politikai ellenfeleiket csupán eltérő vélemények miatt legyilkoló egyének veszélyesek a társadalomra nézve, mégis figyelmezteti az esküdteket, hogy vegyék fontolóra az enyhítőkörülményeket is. Ezzel a kijelentéssel fontos ütőkártyát adott a védő kezébe, az most már érthetőbben kifejthette a Villaín bűntettéről alkotott nézeteket: 

"Ha elítélik Villaint, az a szocialista tanok s egyben a szocialista háború előtti politikájának elismerése lesz. Elmarasztaló ítéletük az osztályharc, a forradalom és a bolsevizmus eszközeivel való egyetértésüket bizonyítaná. Elvégre ahhoz nem fér kétség, hogy a vádlott hazafias felindulásból cselekedett, tette meggyőződésből fakadó bűncselekmény, amelyet a haza nevében követett el. Egy embert, akit ilyen indítékok vezettek, semmi esetre sem lehet gyilkosnak bélyegezni."

Nem valószínű, hogy életében bármikor is gondolta volna Villain, hogy egy platformra kerül a gyűlölt németekkel, de hát ez is megtörtént. Európai odüsszeiájának - mely Gdansktól Ibizáig tartott - utolsó állomásaként Franco táborában találjuk. 1936 szeptemberében, két hónappal a polgárháború kitörése után egy – valószínűleg anarchistákból álló – köztársasági egység érkezett Ibiza szigetre, hogy felszámolják a falangista puccsistákat. Gyanús viselkedése miatt falangista kémnek tartották Villaint és agyonlőtték anélkül, hogy tudták volna, mitől is lett híres odahaza.

„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenséggé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni, mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó holdkórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét.” (George Orwell: 1984)

„…az angolok és amerikaiak háborús propagandája lélektanilag helyes volt. Õk a németet népük előtt barbárnak és vandálnak tüntették fel, az egyes katonát már előkészítették a háború borzalmaira, és ezzel elejét vették a csalódásnak. Még a legborzalmasabb fegyver is, amit ellenük felhasználtak, csak az eddigi felvilágosítás igazolását jelentette számukra. Éppen ezért csak megerősítette kormányzatuk állításainak valóságában vetett hitüket, amely körülmény viszont dühüket és gyűlöletüket fokozta az elvetemült ellenséggel szemben. Mert az ellenség fegyvereinek legrettenetesebb hatása is csak a barbár ellenség ismert brutalitásának bizonyossága volt, anélkül azonban, hogy csak egy pillanatra is meggondolta volna, hogy saját fegyverei még borzalmasabb hatásúak.” (Adolf Hitler: Mein Kampf)

65 éve, 1949. június 8-án látott napvilágot George Orwell nagysikerű regénye, az 1984. Természetesen felteheti a kérdést az Olvasó, hogy egy első világháborús oldal számára miért fontos erről megemlékeznie. Maga Orwell több alkalommal is kijelentette, hogy a totalitárius rendszerek, pontosabban a háború utáni világrendbe vetett félelmei ihlették ezt a művet (erről a kérdésről részletesen lásd: http://konyves.blog.hu/2013/08/14/ezert_irta_meg_george_orwell_az_1984-et). Persze a totalitarizmusok az első világháború édes gyermekei, akik az eddig soha nem látott tömegháború emlőin növekedtek fel, s ezt a harcot folytatták a politika terén is.

Viszont van egy közvetlen áthallása is az első világégéssel. Az első világháború, mégpedig a brit állam teremti meg a modern értelemben vett propagandát. Soha nem látott mértékben árasztják el az oszlopok, iskolák, templomok falait a háborús propaganda plakátok. Soha annyi ember még nem követte újságokon, hirdetményeken és röpiratokon keresztül a háború eseményeit. S ne feledjük: a brit középosztály filmhíradókon nézhette, hogy mi történik a fronton.

„A Németország elleni 1914–1918-as háborúban az angol világpropaganda képes volt arra, hogy a civilizáció [!] és az emberség, a demokrácia és a szabadság nevében hatalmas szellemi és erkölcsi energiát mozgósítson a porosz német »militarizmussal« szemben. Az angol szellem azzal is erejét bizonyította, hogy a 19. század technikai-ipari fellendülését az angol világképnek megfelelően tudta értelmezni; Herbert Spencer fölöttébb hatásos, számtalan népszerűsítésben az egész világon elterjedt történelemképet tervezett – nevezetesen az emberiség haladásáról mint a feudalizmustól a kereskedelemhez és gazdasághoz, a politikaitól a gazdaságihoz, a katonától a gyároshoz, a háborútól a békéhez vezető fejlődésről szóló filozófiát –, melynek propagandisztikus ereje beigazolódott az 1914–1918-as világháborúban. Ennek következtében a porosz–német értelemben felfogott katona valami eo ipso »feudális-reakcionárius« lénnyé, egyfajta »középkori« figurává válik, aki a haladás és a béke útjában áll” (Carl Schmitt: Totális ellenség, totális háború, totális állam)

Hogy miért is pont Angliában terem meg a modern értelemben vett propaganda, a fentebbi Carl Schmitt idézet jól rámutat. Ugyan már a brit társadalom képe már kopott a 20. század végére, de ennek ellenére tagadhatatlanul Európa legfejlettebb és legpolgárosultabb társadalmáról beszélünk. Ebből két dolog fakad.

Egyrészt a fejlettebb brit társadalom - melynél az írni-olvasni tudás messze magasabb, mint a kontinentális Európa átlaga - nagy részét éri és befolyásolja a modern értelemben vett média. A heti nézőszám Nagy-Britanniában az 1914-es 7 millióról 1917-re 21 millióra nőtt! Amíg 1915 júniusáig a propagandáért felelős Wellington House 2,5 millió propaganda kiadványt osztott szét, hét hónap múlva ez a szám 7 millióra nőtt. Ezt az ütemet egyik hadviselő fél sem tudta megközelíteni.

Másrészt azáltal, hogy ennyire polgárosult a társadalom, a kormányzatnak valamiféle magyarázatot kellett adnia a tetteire. S volt mit magyarázni, miután a brit veszteségek néhány hét alatt előbb öt majd hat számjegyűek lettek. Egy rurálisabb társadalomban, ahol a jogilag felszámolt feudális hierarchia élt még tovább a társadalomban, nem volt szükséges nagyon a magyarázat. Egy orosz paraszt számára, akinek nagyapja még muzsik volt, azért ment elsősorban a háborúba, mert a közösségének élén lévő nemes azt mondta, neki pedig minden oroszok cárja mondta, akiért imádkozott az ortodox templomokban. Egy individuális, utilitarista társadalom ilyen szempontból már keményebb dió.

A háború elején Angliában nem létezett sem stratégia, sem pedig intézményrendszer az állami propagandára. Mondjuk nem is illett az idilli liberális állam modelljébe, ahol csupán a sarkon posztoló rendőr no meg a posta révén vesz tudomást az állampolgár az államról, no de a háborúval váltani kell.

Nem kellett valószínűleg sok idő, hogy rájöjjenek arra a nagy igazságra, melyet gyakorolnak ma is a hazai politikai pártok és kereskedelmi médiák - emberekre legjobban hatni a gyűlölettel lehet. S elindult Angliában egy, az abnormalitás határát súroló németellenes kampány. A német juhászkutya nem lehetett német csak elzászi, a brit uralkodó sem lehetett Hannover, hanem csak Windsor, Einsteinre pedig nem volt ildomos hivatkoznia egy tudósnak bármely angolszász felsőoktatási intézményben.

Persze nem szabad elfeledni, hogy a brit társadalom jelentős része a 19. századi gótikus és rémirodalmon szocializálódott Mary Shelley Frankensteinétől Bram Stoker Drakulájáig, s itt még nem is szóltunk arról a ponyváról, mely kéjelegve adta közre Hasfelmetsző Jack történeteit. S jöttek is a leleplező cikkek a brit katonákat keresztre feszítő német katonákról, a levágott mellű belga asszonyokról, no meg az emberből készült szappangyárakról Németországban.

Visszakanyarodva az 1984-hez s a mindennapi rutin részéhez, a Két Perc Gyűlölethez. Olvasva a jelenetet önkéntelenül a Hitler beszédei alatt őrjöngő tömegek jutnak eszünkbe, pedig a két perc gyűlölet kifejezés Nagy-Britanniában jött létre az első világháborúban. A két perc gyűlöletnek kettős jelentése is volt. Egyrészt Charles L. Graves Mr. Punch's History of Great War egy szatirikus részében egy porosz család napi rutinjának része, hogy szépen leülnek a nagy asztalhoz, s reggeli részeként véghezvisznek egy kis reggeli gyűlöletet (morning hate). A másik jelentése a frontokhoz kötődik. Tudvalévő, hogy mind a gáz, mind a tüzérségi támadások jelentős hányadának a célja nem az ellenség megsemmisítése volt, hanem az ellenség kifárasztása és napi rutinjának felborítása volt. Ezért a briteknél amikor ad hoc szerűen kilőttek a német állások mögé úgy 40 gránátot, elkeresztelték "két perc gyűlöletnek".

A brit propaganda ebbéli egyvelege mintául szolgált a huszadik század különböző rezsimjei számára. Hitler a Mein Kampf Háborús propaganda fejezetében nagyon elismerően ír az angolszász propagandáról. Nagyobb dicséretet talán nem is kaphatott volna.

Az első világháborús propaganda kérdéséhez nagyon érdekes adalékokat nyújt az ELTE oktatójának, Sipos Balázsnak az alábbi cikke: http://www.mediakutato.hu/cikk/2010_01_tavasz/10_elso_vilaghaboru_mediahatasai

1939. szeptember 25-én, amikor Varsó üszkös romjai felett német repülőgépek szálldostak, Lwówban szovjet katonák masírozták, a franciák farkasszemet néztek a németekkel a Maginot-vonalnál, Londonban pedig felbocsátották a első légvédelmi léggömböket, Németország és Andorra békét kötött. No nem az 1939-es világháborút gondolta lezárni a maga részéről Andorra, hanem még az 1914-es Nagy Háborút!

Andorra a többi délnyugat-európai állammal szemben úgy döntött, hogy ki nem hagyja ezt az európai csetepatét, így 1914 augusztusában hadat üzent a császári Németországnak. Persze ez nem független attól, hogy - némi oximoronként a köztársasági hagyományaira oly büszke Franciaország részéről - Andorra francia társhercege a Francia Köztársaság mindenkori elnöke.

Természetesen nem kell ecsetelnünk, hogy nem az andorrai gyaloghadosztályok kívánták felvállalni II. Vilmos hadseregének feltartóztatását a Marne-nél, mivelhogy egyszerűen nem volt andorrai hadsereg. Maga az andorrai hadsereget alapvetően úgy körülbelül 10 részmunkaidős "katona" jelentette. Oly mértékben nem létezett fegyveres erő Andorrában, hogy a katonai költségvetés ügye kimerült az ünnepségeken ellődözött vaktöltények árában, ugyanis a fegyverek és egyenruhák nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Tehát úgy 4 amerikai dollárnyi volt a honvédelmi költségvetés. 

Csakhogy amilyen csendben belépett Andorra a világháborúba, olyan csendben maradt is benne, ugyanis egyszerűen szegény andorraiakat elfelejtették meghívni Versaillesbe, így hát ki is maradtak a békeszerződésből. Persze a két világháború között jelentősen megnőtt Andorra fegyveres potenciálja. 1931-ben a hadsereget felváltotta a Servei de Policia d'Andorra, ami már nem csak ünnepségeken vett részt, hanem már rendet is fenntartott. Igazán fontos lett ez az 1930-as évekre, ugyanis egyrészt 1934-ben történt Borisz Szkozirev - vagy I. Borisz - puccskísérlete, másrészt aggodalomra adott okot, hogy 1936 és 1939 között bizony sok mindenki lövöldözött délen. Így hát Andorra a francia államtól hét francia határőrt is kölcsönzött magának területi integritásának védelme végett.

1939. szeptember 3-ával viszont ismét forró témává vált a de facto hadiállapot Németországgal. Így hát Andorra és a Német Birodalom szeptember 25-én a jóvátétel nélküli szerződést írtak alá, s ezzel véget ér az első világháború Andorra számára is. Az 1940-es események tükrében nem kell ecsetelnünk, hogy mennyire bölcs döntés volt a kis állam részéről ez.

Andorra második világháborús szereplése nem témánk, de mégis érdemes egy érdekes adalékot megemlíteni. Amikor 1944 augusztusában a nyugati szövetségesek Dél-Franciaországban is partra szálltak, néhány német katona hátrálása közben Andorrában kötött ki. Őket az andorraiak rögtön internálták is. Tehát amíg az első világháborúban, amikor hadviselő fél volt Andorra, nem járt a területén német katona, addig a másodikban, amikor semleges volt, jóval nagyobb szerepet kapott a parányi kis állam.

„Én is el fogom olvasni, bár tartok tőle, hogy Remarque-hoz képest olyan élmény lesz, mintha véres sarat ennék acélsisakból.” – osztotta meg aggodalmait egyik olvasónk a könyv megjelente kapcsán. Ez az állítás nagyon kifejező, de a magam részéről átfordítva kérdeznék rá Adorno híres állítását[1] parafrazálva: lehet anélkül írni hitelesen a lövészárok-háborúról, hogy ne ennénk véres sarat acélsisakból?

Sem Ernst Jünger életének majdnem 103 évének bemutatására, sem pedig filozófiájának ismertetésére nem vállalkozhatok itt, [2] csupán azokat azokkal az elemekkel foglalkozom, mely szükségesek a könyv bemutatásához.

Jogosan szól-e hozzánk Ernst Jünger?

Erre határozottan igennel felelhetünk. Az első világháborús regényirodalom írói általában nem töltöttek néhány hónapnál több időt a háborúban. Remarque másfél hónapig, Hemingway ugyancsak egy-két hónapot, Molnár Ferenc haditudósítóként egy évet töltött a fronton. Ezzel szemben Ernst Jünger 1914. december 30-tól 1918. augusztus 15-ig teljesített frontszolgálatot. Ehhez természetesen jó adag szerencse kellett. Századát jószerivel két alkalommal teljesen megsemmisítette az ellenség, a háború során 14 alkalommal találták el (öt puskalövés, kettő gránátrepesz, egy srapnelgolyó, négy kézigránát, két puskagolyószilánk), s ennek ellenére sem maradt maradandó nyoma a háborúnak – a 20 sebhelyet, a rövidebb jobb kisujját, és rövidebb bal hüvelykujját leszámítva -, sőt 102 évesen halt meg. 1918. szeptemberében kiérdemelte a legnagyobb német kitüntetést is, a Pour le mérite-t.

A történészi véna közbeszól

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy személy szerint ebben a könyvben az volt a legüdítőbb sok más első világháborús könyvhöz és filmhez képest, hogy elhagyja azokat az egyszerűsítéseket, mellyel az első világháború hadviselése kapcsán élünk.

Mert hát mi is a képünk az első világháborúról? Négy éven keresztül nem mozdul a front; nagy hasú tábornokok több tucat kilométerre a frontvonaltól francia bort iszogatva küldi az embereinek ezreit a vágóhídra, mert nem érdekli a katonáinak a sorsa; szegény katonák a lövészárokban kiugranak a lövészárokból s ész nélkül, mind egy horda rohannak az ellenséges állás felé, ami előtt a tüzérség meg a géppuska legyilkolja őket, majd az ellenség is – ki tudja miért? – ők is kipattannak a lövészárokból, hogy mi is legéppuskázhassuk őket. Tehát a hadviselés értelmetlen, érdektelen, semmi másról nem szólt, minthogy öregurak unalmukban mészároltassák országuk fiatalságát.

Amiképp a Fekete Viperában is megfogalmazzák:

„- Nos, Haig tábornagy úr kidolgozott egy pompázatos új haditervet,mely végre győzelemre segít a harcmezőn.

- Á. Ez a pompázatos terv, nem más, mint kimászni a lövészárokból, és szép lassan az ellenség felé lopakodni, ugye?

- Hogy lehet, hogy te tudsz erről, Vipera?Ez bizalmas információ.

- Ugyanez volt a terv a múltkor is, és azelőtt még vagy tizenhétszer.

- Ez az, pontosan!

- És éppen ezért ilyen pompázatos! Jól meglepjük az éber, huncut hun ördögöket! Tizenhét sikertelen kísérlet után nem is gondolnak arra, hogy tizennyolcadjára is megpróbáljuk!

- Van itt azonban egy kis probléma. Hogy az első tíz másodpercben mindenkit lemészárolnak.

- Így van! És Haig tábornagy nagyon aggódik a derék katonák közérzete miatt.”

Az Acélzivatarban oldalai során megismerhetjük az első világháborús hadigépezet bonyolultságát és összetettségét. Érthetőek a hadmozdulatok, bemutatja számunkra a szerző a lövészárok hadviselés legfőbb jellemzőit. Láthatjuk, hogy miképp vonul vissza egy hadsereg, miképp pusztítja el szisztematikusan és tervszerűen az infrastruktúrát. Különösen érdekes, amikor a lövészárok-háború egy-egy átlagos napját osztja meg velünk a szerző. Itt többről szól, hogy az otthonról vagy nőkről beszélgessünk. Tüzérségi, felderítő, utász tisztek járnak le-fel az első vonalban, bemérik az ellenséges állásokat, vázlatokat készítenek a védvonal megerősítésére. Csataleíráskor is nyomon követhetjük a tüzérség szerepét, a drótakadályok átvágását, egy vagy másik szárny mozgását.

Ernst Jünger azt a fajta csataleírást adja számunkra, amelyet egy fél évszázaddal később John Keegan A csata arcával bevezet a hadtörténetírásban. Tervszerűség és spontaneitás, kötelességtudat és félelem keveréke, s számot vet azzal, hogy valóban, az önmagában értelmetlen tűnhet, hogy egy katona életét áldozza azért, hogy a szomszéd lövészárokba ugorjon, taktikailag viszont fontos, s egyáltalán nem értelmetlen.

A könyvben ki szól kihez?

A könyv szigorúan egyes szám első személyben meséli el a történteket számunkra, s egy nagyon szűk, de nagyon mély keresztmetszetet nyújt számunkra. Csak azt érzékeljük, amit Ernst Jünger a frontkatona, de azt nagyon részletesen. Megtudjuk, hogy melyik lövedéknek milyen a hangja, látjuk a lövészárokban előbúvó vakondokat és gilisztákat. Amikor olyan eseményről van szó, ahol nem volt jelen, ott mindig megemlíti a leírtak forrását.

Viszont ezt nem jelenti automatikusan a frontkatona nézőpontját. A leírások során külsődlegesen, nem Jünger szemszögéből látjuk az eseményeket, mintha egy haditudósítóként rohannánk Jünger alakulatával, s a fényképek alapján próbálnánk rekonstruálni az ütközetet. Hasonló ahhoz a kísérlethez, mint amit Steven Spielberg csinált a Ryan közlegény megmentése kapcsán. Nagy irodalma van annak, hogy a háborúról készült fényképek mennyiben adhatja vissza a valóságot.[3] Másrészt, hogy nagyon hitelesen, szinte embertelen semlegességgel kívánja rekonstruálni az eseményeket. Ernst Jünger könyvének írásakor úgy akart tanulságot tenni, hogy minden egyes részletet pontosan jegyez le, azokat az érzéseket osztja meg velük, amikor ott, akkor érzett. Jünger szempontjából Remarque remekműve csupán fikció, s nem rendelkezik azzal az autentikus értékkel, mint a kényesen dokumentarista, viszont emiatt kevesebb érzelmet kiváltó Acélzivatarban.

A könyv azért hathat több alkalommal is idegennek az olvasó számára, mert nem teljesen nekünk szól. „Ugyan melyik lövészárokharcos nem ismeri ezt a hangulatot?”(58.) – jegyzi meg egy helyen a szerző. Itt érezhetően nem a békés viszonyokban élő olvasóhoz, hanem frontharcosaihoz szól. Amikor a könyvet másodjára kiadták, Ernst Jünger olyan változtatásokat tett benne, hogy a nem katonaviselt olvasók számára is érthető és követhető legyen a cselekmény. Tehát 1920-as első kiadásakor még inkább egy rétegnek szólt: a frontharcosoknak. Amikor a könyv elején művét Az elesettek emlékére ajánlja, akkor ezzel a megcélzott olvasóközönségével is kapcsolatot teremt. Így bár a könyv, mint fentebb írtam, következetesen csupán az „én” szemszögéből vizsgálja az eseményeket, mégis egy generáció élhette át.

A háború fenomenológiája

Amikor egy író a háborúról szól, akkor azt általában nyitott rendszerként kezeli. Egyrészt a háború a „nem béke” jelentésében tűnik fel, például maguk a történet szereplői is több alkalommal elkalandoznak a „régi béke időkbe”, vagy maga a történet is béke időszakból indul vagy oda tart. Másrészt a háború csupán mint „tünet” jelenik meg a műben, akár mondjuk egy baloldali írónál az imperializmus vagy éppen egy világpolgári alapállásban lévő író számára a nacionalizmus radikális tüneteként tűnik fel a háború jelensége.

Ernst Jünger tekintetét magára a háborúra összpontosítja. A regény elején a szerző leszáll egy teherautóról a frontvonalban, a végén 1918 szeptemberében kitüntetik. Ugyan a regénynél jóval terjedelmes naplója vall a hátországi tivornyákról, szerelmi – sőt inkább csak szexuális – kalandokról, a hátországi pihenéseiről, vagy éppen a lövészárok-háborúban a rovarokról tett megfigyeléseiről, ez mind kimarad a regényből vagy legalábbis csak jelzésértékképpen marad benne. Ha Hannover kerül elő, akkor is csupán mint a „Gibraltars” ezred állomáshelye jelenik meg.

Itt találhatjuk azt a törést, amely miatt könnyebben emészthető számunkra a Nyugaton a helyzet változatlan, mint az Acélzivatarban. Amíg a Nyugaton a helyzet változatlan alapvetően a béke szemszögéből vizsgálja a háború jelenségét, s maga könyv legnagyobb katasztrófája is az, hogy a béke állapota már nem érhető el az „elveszett generáció” számára, addig az Acélzivatarban szorosan a háború rendszerében értelmezi a világot. Amíg Paul Bäumermint egy diákként katonának álló személy jelenik meg Remarque-nél, addig Ernst Jünger a könyvében nem mint egy hannoveri gyógyszerész fia, nem mint egy 1914-ben érettségiző diák, nem mint egy leendő író vagy rovartudós van jelent, hanem csupán mint Ernst Jünger mint közlegény, őrmester, hadnagy. Egy helyen a regényben, amikor tisztek újságokat olvasva beszélgetnek az esetleges béke lehetőségéről, a szerző megjegyzi, hogy egy katonának nem dolga a békével foglalkoznia.

Az, hogy a háborút zárt rendszerben értelmezzük azt feltételezi, hogy fatalistán állunk a világhoz. Azok, akik a háborút, mint a „nem béke” fogják fel, azok számára a háború katasztrófa, melyet ki kell küszöbölni. Erre adnak megoldásokat azok, akik szerint a háború az „tünet”, s egyfajta üdvtörténetként felvázolják, hogy amennyiben a háborúkat adó alapkonfliktusok – legyen az vallási, osztály, faji vagy nemzeti konfliktus ideológiáktól függetlenül – megszűnnek, úgy egyfajta megváltásként az örök béke vár ránk.

Jünger a háborút a világ rendjébe helyezi. Nem kiküszöbölhető, így örökkön megjelenik az emberiség történetében. Amint azt A márványszirteken című regényében megfogalmazta: „Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.”Amikor 1913-ban az érettségi előtt elszökött a francia idegenlégióba, a békés polgári társadalom kritikáját adta a maga részéről. Így Ernst Jüngernél nem a számunkra kézenfekvő „Hogyan előzhető meg a háború?” kérdést teszi fel, hanem inkább azt a marxi kérdést, miszerint „miképp képzelhető el az Iliász lőporral?”.

Erre a szerző nem tud egyértelmű választ adni. Nem tud választ adni, mert a technika eddig soha nem látott szerepe miatt az ember szerepe lecsökkent. Statisztikák szerint a háború áldozatainak 85 százalékát a tüzérség okozta, azaz 10 katonából 8-9 úgy halt meg, hogy nem is láthatta, nem is árthatott semmilyen módon az ellenfelének. Hogyan lehetségesek ilyen körülmények között olyan párbaj, mint amit Hektor és Achilles vívott Trója alatt.

A párviadal modern megfelelőjét a rohamcsapatok tevékenységeiben látja, akik a támadás élén haladva elsőként törtek be az ellenség lövészárkaiba. Viszont ez a harc is személytelenné válik. Nem egy kardcsapás, nem egy pontos lövés dönt, hanem az, hogy az általad dobott gránát robbanása megöli-e az ellenséget.

„A háborúban mindig arra törekedtem, hogy gyűlölet nélkül tekintsek az ellenségre, az ellenfelet férfiassága, bátorsága alapján értékeljem. Arra irányult erőfeszítésem, hogy felleljem és megöljem az ellenfelet, ám az ellenség részéről sem vártam semmi egyebet. De sohasem gondolkodtam róla alantasan. S amikor később hadifoglyokat ejtettem, felelősnek éreztem magam a biztonságukért, próbáltam megtenni értük azt. ami tőlem tellett.” (66.)

Ennek a szerepnek a hatására viszont hozzájárult Ernst Jünger is a világháború egyes elemeinek tabusításához. Naplójegyzetei részletesebben szól az alárendeltjeinek csüggedtségéről, szolgálat alóli kibújásairól, illetve a könyvből elmaradtak a felettesek parancsainak részletes kritikái is.

Az igazi kritika viszont ott lelhető fel, hogy mennyiben etikus ez a háború szemlélet egy olyan ellenséges katonával szemben, aki nem így értelmezi a háborút. A „nagy csata” során Jünger egyik beosztottja úgy vesztette életét, hogy egy már éppen magát megadni készülő skót katona felé rohant harci őrületben, s mikor ezt a skót meglátta, felvette fegyverét és lelőtte. Tehát amíg a brit katona már hadifogolyként már kilépett volna ebből a háborúból, Jünger felfogása szerint kétséges, hogy ki lehet-e ebből lépni valahogy a „győzelem vagy halál” alternatíváján kívül.

A rohamcsapatok kiemelése viszont csak akkor lehetséges, ha elválasztjuk a tevékenységüket a háború fatális viszonyaitól, az „acélzivatartól”. Amint a könyv utószava is felhívja rá a figyelmet, azért is találó a zivatar megnevezés, mert egyrészt egy visszatérő jelenséget jelöl, másrészt egy olyan jelenség, aminek az ember csak passzív elszenvedője lehet. Kiélesedhetnek a katonák érzékszervei, valami hatodik érzék alapján lehúzhatja az ember a fejét egy becsapódó golyó elől, de mégiscsak a vakszerencse dönt arról ki hal meg.

*

A könyv fordítását a Szegedi Tudományegyetemen tanító Csejtei Dezső és Juhász Anikó készítette, amely szerzőpáros eddig elsősorban a modern egzisztencialista spanyol és német filozófia legfőbb szerzőinek – mint Nietzsche, Spengler, Dilthey, Ortega y Gasset – könyveinek lefordításával örvendeztette meg a magyar olvasóközönséget. A könyv jegyzetelt, a mű megfelelő kontextusát megalapozandó mintegy 40 oldalas elemzést találhatunk a könyvről a két fordító részéről, melyre nagyban támaszkodtam recenzióm megírásakor. Néhány apróbb hibán kívül – mint például nem sikerült rájönnöm, hogy mi alapján van hol kis, hol nagy kezdőbetűvel az Isten szó – talán azt sérelmezheti némileg az olvasó, hogy a helynevekben gazdag, s alapvetően településekhez köthető szerkezettel rendelkező kötethez – a fejezet címek döntő többsége helységnevet tartalmaz - nem mellékeltek térképet. [3]

Ernst Jünger: Acélzivatarban. Ford.: Csejtei Dezső - Juhász Anikó. Noran Libro, Budapest, 2014. 3800 Ft

[1] „Auschwitz után verset írni barbárság”

[2] Ernst Jüngerhez kiváló bevezetést nyújt Szalai Zoltán Kommentárban megjelent tanulmánya: „Egy tévedés csak akkor válik hibává, ha kitartunk mellette” - Ernst Jünger és a konzervatív forradalom. In: http://kommentar.info.hu/iras/2010_6/_egy_tevedes_csak_akkor_valik_hibava_ha_kitartunk_mellette_

[3] Mindenképpen ajánlott: Susan Suntag: A szenvedés képei.

[4] Ebből a szempontból pozitív példának tekinthetjük Szolzsenyicin első világháborús regényének - Vörös kerék – Tizennégy augusztusa I-II. köt.- kiadását.

A magyar centenáriumnál jóval pörgősebben zajló, és sokkalta provokatívabb szerb világháborús centenárium újabb szintjére emelkedett. Mint arról az MTI és egyes szerb hírportálok ma beszámoltak, felavatták Gavrilo Princip szobrát a vajdasági Tovarisevo faluban. Mint a szerb centenárium korábbi eseményei, ez sem volt mentes a honfiúi érzelmektől túlfűtött pillanatoktól: az avatás egy pontján Emir Kusturica a szobor orcájára adott magasztos csókkal fejezte ki Principről és tettéről alkotott, igen vitatható véleményét.

A szoboravatás egy olyan, hosszabb programsorozat szimbolikus epizódja, melynek motorja a Principről filmet készítő Kusturica. A szerb események nyitányát az érthetetlen módon paradigmaváltónak kikiáltott, Potiorek-levél jelentette, amelyet csak megkoronázott Kustorica küstendorfi filmfesztiválon előadott produkciója, melynek keretében a híres rendező pörgős balkáni bulivá varázsolta a trónörökös és hitvese meggyilkolásának jelenetét.

Noha teljesen érthető, hogy miért állítottak szobrot Principnek a Szerbiát az első világháború mártírjaként beállítani akaró egyes szerb értelmiségi és politikai körök, azonban maga a szobor számos további kérdést, illetve problémát felvet. Tömören összefoglalva, maga a szobor csak további serkentője lesz a Princip személyét övező, és reneszánszát élő mítoszgyártásnak, ezáltal tovább hátráltatja a szerb világháborús szereppel való objektív szembenézést. Továbbá maga a tény, hogy a szobrot az egykor az Osztrák-Magyar Monarchia részét alkotó vajdasági településen állították fel, szomorú jele annak, hogy a szerb értelmiség egyes körei számára Princip és tette „aktuálpolitikai nyersanyag”, amely kiváló eszköz lehet a térséget sújtó nemzetiségi és aktuálpolitikai ellentétek fokozására. Ugyanakkor Kusturica csókja kiváló képi megfogalmazása az elmúlt évtizedek területi veszteségeivel küzdő szerb identitás válságának. Őszintén tudjuk remélni a térség népeinek rendezettebb viszonya és békés együttélése érdekében, hogy egyszer Princip és tettének megítélése csupán a szerb történelemkönyvek, és a nemzetközi történelmi konferenciák vitáinak visszatérő szereplője lesz, nem pedig az újjáformálódó harcias szerb identitás kovásza. Őszintén reméljük, hogy egyszer nem az egyébként jeles filmrendező Emir Kusturica fogja képviselni a „szerb választ” Margaret MacMillan és Christopher Clark komoly történészi munkáira, hanem a témában jártas szerb történészek.

A szerb centenárium problémáját kiválóan összefoglalta szerzőnk, Fóris Ákos máig aktuális jegyzete: „Az igazi kérdés mégis az, hogy Szerbia számára miért is aktuálpolitikai kérdés az, hogy 100 évvel ezelőtt volt-e felelőssége Szerbiának a világháború kitörésében?! Miért kell negligálni azt, hogy bármi felelőssége is lehet Szerbiának a háború kitörésében és démonizálni a Monarchia szándékait? Ennek megválaszolása úgy gondolom inkább fakad Szerbia közelmúltjának történetében, annak a generációnak az élettapasztalataiban, akik megélték Jugoszlávia felbomlását, Montenegró és Koszovó elvesztését, mint hogy átlőttek-e július 27-én a Száván vagy Oskar Potiorek táborszernagy 1913 májusában... ” (https://www.facebook.com/photo.php?fbid=617952404939378&set=a.525106447557308.1073741829.524951857572767&type=1 ) @TA

Photo: D. Dozet / NOVOSTI ( inserbia.info/today/2014/04/gavrilo-princip-bust-revealed-in-tovarisevo/ )

"Mostantól nem ismerek parlamenti pártokat, csak németeket.

Ennek jele az a tény, hogy Önök elhatározták pártellentétek nélkül,

törzsi különbségek nélkül, felekezeti különbségek nélkül azt,

hogy kitartanak mellettem jóban rosszban, nehézségeken és halálon át menve,

felkérem a pártokat, hogy lépjenek elő és tegyenek fogadalmat a kezembe."

(II. Vilmos, 1914. augusztus 4.)

Aki egy kicsit is belemélyed az uralkodó dinasztiák történetébe, azt találhatja, hogy szinte alig található olyan uralkodói család, amelyiknek köze lenne a nemzeti hovatartozáshoz. Hiszen milyen nemzetiségű is lehetne egy Romanov, aki az oroszok mellett tatárok, lettek, németek, örmények, finnek, s ki tudja hány nép urai?! Milyen nemzetiséget tulajdoníthatunk a Hohenzollerneknek, akik egyszerre regnáltak Németország császáraként és Románia királyaként, sőt 1916 óta egymás ellen harcoltak?!

Unokatestvérek - II. Vilmos, II. Miklós és V.György

De miképp is lettek a Romanovokból nagyoroszok és azokból Hannoveriekből, akiknek első tagjai egy szót sem tudtak angolul, akkora nagy britek, hogy a nevük is terhessé vált 1917-ben?

Benedict Anderson kiváló munkája, Az elképzelt közösségek alapján két úton jutottak el ide.

Egyrészt a fejlett bürokrácia megkövetelte, hogy adminisztratív célból államnyelvnek kiválasszanak egy nyelvet. Azáltal, hogy ezt megtették, a nacionalizmus által már "megfertőződött" politikai közélet polarizálódásában találták a népek feletti uralkodók. Így lettek a Habsburgok egyszerre a németek bajnokaként és árulójaként is gyűlölet tárgyai. Ám ugyanez elmondható az Oszmánokról is, akik a török nyelvűek szerint hitehagyottak voltak, míg a nem török nyelvűek pedig törökösítőkként gyűlölték őket.

A másik okot a legitimáció hiányában vagy inkább megváltozásában találhatjuk. Számtalan gondolkodó kiemelte azt, hogy a forradalmak okait elsősorban nem az aktuális parlamenti vitában vagy éhínségben kell keresni, hanem inkább abban, hogy az uralkodó elit tagja elvesztik hitüket a saját legitimációjukban. A 19. században, a "felvilágosodást" követően, a kapitalizmus, a szkepticizmus és a tudomány korában egyre bizonytalanabbnak érezték a regnáló uralkodók azt, hogy a vélelmezett szakralisára és az ősi ered jogára hivatkozva kormányozzanak.

De akkor mi adhat legitimitást?!

Európa dinasztiái felülültek a nemzeti eszme szekerére nem látva, hogy a lejtőn lefelé menet elszabadulhatnak a lovak. A Romanovok oroszok lettek, a Hannoveriek angolok, míg a Hohenzollernek németek.

Érdemes néhány szót vesztegetni az utóbbira! Ha felütünk egy "Németország története a kezdetektől napjainkig" típusú összefoglalót, az a benyomásunk támadhat, mintha történelmi szükségszerűség lenne, hogy Európa közepén (in der Mitte) létrejöjjön egy egységes és erős német állam. Ezt pedig természetesen egy olyan ízig-vérig "német" család tehette meg, mint a Hohenzollern.

Én nem ismerek többé pártokat!

De nézzük is! I. Frigyes 1701-ben a nemzeti tartalmat egyáltalán nem hordozó "király Poroszországban" címet vette fel. Maga I. Vilmos, a Németország 1871-ben kikiáltott császára sosem érezte magát németnek, inkább porosz uralkodónak tartotta magát. II. Vilmos hozta az igazi változást a teuton hősök felvirágzásával. S amikor II. Vilmos kijelentette, hogy "csak németeket ismer", ugyan gondolt-e arra a több mint 3 millió lengyel alattvalóra, akik majd a keleti front hullámzásait leginkább elszenvedik.

A "dezertőr" - II. Vilmos hollandiai száműzetése előtt

Amiképp II. Vilmos a háború elején az "első számú német" lett, azaz ő is egy lett a sok hasonló között, úgy lett számon kérve a háború végén. A német nemzet nevében fosztották meg trónjától II. Vilmost, míg a német vezérkar ugyancsak a német nemzetre hivatkozva tagadta meg az engedelmességet.

El tudjuk ezt képzelni XIV. Lajossal kapcsolatban?

Az orosz és amerikai elnök beszélget.

Az orosz elnök így szól:

- Nálunk nincs antiszemitizmus, hiszen a leningrádi

konzervatórium tagjainak 40 százaléka zsidó.

Az amerikai elnök válasza:

– Mi meg nem tartjuk nyilván.

Ki lőtt le több embert: a magyarok 1941-44-ben vagy a szerbek 1944-45-ben? Kinek a megszállása volt borzalmasabb: a magyaroké a Szovjetunióban vagy a szovjeteké Magyarországon? Ki a nagyobb mészárosa a huszadik századnak: Hitler vagy Sztálin, holokauszt vagy holodomor?

„1. A hitleri oldal »hóhérai« a párhuzam mellett foglalnak állást, mert ez megbocsátással szolgál nekik.

2. A hitleri oldal »áldozatai« a párhuzam ellen vannak, mert megbocsátást látnak benne.

3. A sztálini oldal »hóhérai« a párhuzam ellen vannak, mert vádat látnak benne.

4. A sztálini oldal »áldozatai« a párhuzam mellett vannak, mert vádként szolgál számukra”

Todorov, Tzvetan: A rossz emlékezete, a jó kísértése. Mérlegen a XX. század. Ford.: Bethlen József. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005. 76-77. old.

Ki ne ismerné, vagy hallott volna ezekről a vitákról. Olyan tudományos viták, melyek átszűrődnek a közéletbe, s a hideg kvantitatív adatok morális tartalmakat kapnak. De valóban van-e értelme annak, hogy ezek az adatok morális tartalmat kapjanak? Valóban a számok minősíthetnek népeket "gyávává" vagy "hősiessé", "nácivá" vagy "kommunistává"?

A következő írásban azt akarom bemutatni, hogy az első világháború ilyen módon való szemlélete miképp is adta a holokauszthoz való egyik utat elsősorban a német, de a magyar társadalom számára is. 

*

Közismert tény, hogy minden hadviselő ország közvéleménye erős antiszemita hagyománnyal lépett a világháborúba, gondolva Franciaországban a baloldaltól megrettent jobboldal által kitermelt Dreyfus-ügyre és Maurras Action Française-ére, az oroszországi pogromokra vagy éppen Bécs szellemi légkörére, melyet mind Brigitte Hamann (Bécs és Hitler http://www.europakiado.hu/in...dex.php?l=h&s=3&n=628), mind Gerő András (Se nő, se zsidó http://www.libri.hu/konyv/gero_andras.se-no-se-zsido.html) megfelelőképpen bemutat. Ehhez képest Németországban jó volt a helyzet, hiszen „csak” a szalon antiszemitizmus dívott, viszont a háború paranoiája rögtön célkeresztbe állította a zsidókat, pontosabban a kisebbségeket.

1914 augusztusának első napjai minden hatalom fővárosában a megnyilvánult a háborús nacionalizmus eufóriája. Ez az eufória nem csak a több ezer torokból skandált hazafias jelszavakban és a felvirágozott katonák tömött soraiban nyilvánult meg, hanem xenofóbiában. Minden állam esetében napirenden volt az ellenséges államok állampolgárainak internálása, a spontán népharag pedig az ellenséges hatalmak nagykövetségeit, vállalatait vette célba, mely megnyilvánult a kifosztott szentpétervári német nagykövetségben, vagy szinte minden államban az „ellenséges” tulajdonban lévő boltok kirakatainak bezúzásában.

Szerb ellenes zavargás nyomai Szarajevóban Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően

Ebben a légkörben könnyen a tömeg és a populista politikusok célpontjai lehettek a kisebbségek. Párizsban vagy Berlinben egy akcentussal vagy tájszólással beszélő, esetleg egy idegen, rossz hangzású vezetéknévvel rendelkező állampolgár könnyen verést kaphatott, mert a tömeg kémnek tekintette.

Kifejezetten érzékeny volt ez a helyzet a zsidók esetében. A 19. században kialakuló, a „zsidókérdést” gazdasági-társadalmi kérdésként kezelő antiszemitizmus célkeresztjébe került rögtön az uzsorás, az árdrágító, a hadimilliomos zsidó (ahogy a Bolond Istók írta: hadimilliomosch) képe. Ugyancsak a Dreyfus ügy óta a zsidó, mint az őt befogadó nemzetállam elárulója is jelen volt a közgondolkodásban, mely Júdás szerep majd a tőrdöfés elméletben csúcsosodik ki.

Mégis a legfőbb vád a zsidósággal szemben az lett, hogy frontkerülők. Hitler a zsidóságra utalva azt dörögte nagygyűlésein, hogy a világháború „elpusztította a legjobbakat és megőrizte az értékteleneket.” Martsekényi Imre kormánypárti képviselő az első zsidótörvényre utalva azt írta, hogy a valódi numerus clausus a frontvonalban volt.

A többségi társadalommal való áldozatvállalás legfőbb jeleként - a háború kitörésekor közzétett nyilatkozatokon túl - különböző statisztikákat tettek közzé a zsidóság szerepvállalásáról a háborúban. 

 Reichsbund jüdischer Frontsoldaten plakátja 1920-ból

Ami rövid távon pozitívnak tűnt, hosszú távon nem igazolták a várakozásokat. Egyrészt ugyan mind a katonának behívott izraeliták németországinak megfelelő aránya, mind a 12000 ezer elesett zsidó katona - akik között volt az első elesett Reichstag képviselő is - igazolták az áldozatvállalást, az antiszemiták ezekben a statisztikákban is megtalálták a maguk érvrendszerének megfelelő adatokat. Így például 1916-ban közzétették a sorozásra behívottak adatait, de valamilyen okból nem tették közzé annak eredményeit. Ebből már rögtön jött a szóbeszéd, hogy amiatt nem tették közzé, ugyanis bár hívta a zsidókat a haza, biztos nem tettek ennek eleget gyávaság vagy árulás miatt.

Hirdetés Gelsener Zeitung 1933 május 3. számából

A hosszabb távú és végzetes következménye pedig az lett, hogy megosztotta a zsidóságot a háború. Nem abban osztotta meg, hogy ne küzdöttek volna hazájuk győzelméért, hanem amiképp a többségi - keresztény - társadalom látta őket. Ugyanis meggyökeredzett az az elképzelés, miszerint külön kezelendők a hátországban maradtak illetve a fronton lévők. Amikor 1933-tól folyamatosan jelentek meg az antiszemita intézkedések s rendeletek, az átlag német polgárt azzal nyugtatták - s azzal nyugtatta magát -, hogy e intézkedések csak a zsidóság értéktelenebb részére vonatkozik, míg a valóban "jó zsidók" pedig - időlegesen - különböző kivételekben részesedtek, ezáltal őket nem sújtották ezek az intézkedések - annyira.

A magyar példa

"Ebbe a húsz százalékba nem lehet beleszámítani: a hadirokkantat, a tűzharcost, továbbá hősi halált halt szülőnek gyermekét és a hadiözvegyet."  1938. évi XV. törvénycikk a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról 4. § a.

 

"Amennyiben a jelen törvény másképp nem rendelkezik, rendelkezéseit nem lehet alkalmazni:

1. olyan tűzharcosra (1938:IV. tc. 1. §), vagy az 1914-1918. évi háborúban hadifogságot szenvedettre, aki a sebesülési érem viselésére jogosult és az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért legalább egy ízben kitüntetésben részesült, vagy olyan hadirokkantra, aki az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért legalább egy ízben kitüntetésben részesült;

2. arra, akit az 1914-1918. évi háborúban ezüst vagy arany vitézségi éremmel tüntettek ki, vagy aki az ellenség előtt tanusított vitéz magatartásáért más kitüntetésben legalább két ízben részesült, valamint arra, akinek atyját az 1914-1918. évi háborúban arany, vagy legalább két ízben nagy ezüst vitézségi éremmel tüntették ki;

3. arra, akit az 1914-1918. évi háborúban a kardokkal ékesített III. osztályú vaskoronarenddel tüntettek ki, vagy aki ennél magasabb és ugyancsak a kardokkal ékesített kitüntetésben részesült, valamint ennek gyermekeire;

4. arra, aki a jelen törvény hatálybalépésekor legalább ötven százalékban hadirokkant, továbbá annak feleségére és gyermekeire, aki a jelen törvény hatálybalépésekor hetvenöt vagy száz százalékban hadirokkant;

5. arra, aki az 1914-1918. évi háborúban hősi halált halt személy özvegye vagy gyermeke" 1939. évi IV. törvénycikk a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról 2. §

Ennek a megkülönböztetésnek a zsidók által való elfogadását rója fel leginkább hibájául, bűnéül a zsidó közösségeknek Hannah Arendt az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében, míg Saul Friedländer pár hónapja -ha rövidítve is... - magyarul is olvasható könyvében (A náci Németország és a zsidók 1933-45 http://www.multesjovo.hu/hu/konyvkiado/elozetes/saul-friedlander-a-naci-nemetorszag-es-a-zsidok-1933-45.html) tárja fel a zsidó lakosság elidegenítésének politikáját, melynek végrehajtásába a zsidó közösségek is - tudtuk és szándékuk nélkül, az adott helyzetben a legracionálisabb döntést hozva (erről bővebben ajánlom Zygmunt Baumann Modernitás és holokauszt című művét http://www.libri.hu/konyv/a-modernitas-es-a-holokauszt.html) - belekeveredtek.