"Mostantól nem ismerek parlamenti pártokat, csak németeket.
Ennek jele az a tény, hogy Önök elhatározták pártellentétek nélkül,
törzsi különbségek nélkül, felekezeti különbségek nélkül azt,
hogy kitartanak mellettem jóban rosszban, nehézségeken és halálon át menve,
felkérem a pártokat, hogy lépjenek elő és tegyenek fogadalmat a kezembe."
(II. Vilmos, 1914. augusztus 4.)
Aki egy kicsit is belemélyed az uralkodó dinasztiák történetébe, azt találhatja, hogy szinte alig található olyan uralkodói család, amelyiknek köze lenne a nemzeti hovatartozáshoz. Hiszen milyen nemzetiségű is lehetne egy Romanov, aki az oroszok mellett tatárok, lettek, németek, örmények, finnek, s ki tudja hány nép urai?! Milyen nemzetiséget tulajdoníthatunk a Hohenzollerneknek, akik egyszerre regnáltak Németország császáraként és Románia királyaként, sőt 1916 óta egymás ellen harcoltak?!
Unokatestvérek - II. Vilmos, II. Miklós és V.György
De miképp is lettek a Romanovokból nagyoroszok és azokból Hannoveriekből, akiknek első tagjai egy szót sem tudtak angolul, akkora nagy britek, hogy a nevük is terhessé vált 1917-ben?
Benedict Anderson kiváló munkája, Az elképzelt közösségek alapján két úton jutottak el ide.
Egyrészt a fejlett bürokrácia megkövetelte, hogy adminisztratív célból államnyelvnek kiválasszanak egy nyelvet. Azáltal, hogy ezt megtették, a nacionalizmus által már "megfertőződött" politikai közélet polarizálódásában találták a népek feletti uralkodók. Így lettek a Habsburgok egyszerre a németek bajnokaként és árulójaként is gyűlölet tárgyai. Ám ugyanez elmondható az Oszmánokról is, akik a török nyelvűek szerint hitehagyottak voltak, míg a nem török nyelvűek pedig törökösítőkként gyűlölték őket.
A másik okot a legitimáció hiányában vagy inkább megváltozásában találhatjuk. Számtalan gondolkodó kiemelte azt, hogy a forradalmak okait elsősorban nem az aktuális parlamenti vitában vagy éhínségben kell keresni, hanem inkább abban, hogy az uralkodó elit tagja elvesztik hitüket a saját legitimációjukban. A 19. században, a "felvilágosodást" követően, a kapitalizmus, a szkepticizmus és a tudomány korában egyre bizonytalanabbnak érezték a regnáló uralkodók azt, hogy a vélelmezett szakralisára és az ősi ered jogára hivatkozva kormányozzanak.
De akkor mi adhat legitimitást?!
Európa dinasztiái felülültek a nemzeti eszme szekerére nem látva, hogy a lejtőn lefelé menet elszabadulhatnak a lovak. A Romanovok oroszok lettek, a Hannoveriek angolok, míg a Hohenzollernek németek.
Érdemes néhány szót vesztegetni az utóbbira! Ha felütünk egy "Németország története a kezdetektől napjainkig" típusú összefoglalót, az a benyomásunk támadhat, mintha történelmi szükségszerűség lenne, hogy Európa közepén (in der Mitte) létrejöjjön egy egységes és erős német állam. Ezt pedig természetesen egy olyan ízig-vérig "német" család tehette meg, mint a Hohenzollern.
Én nem ismerek többé pártokat!
De nézzük is! I. Frigyes 1701-ben a nemzeti tartalmat egyáltalán nem hordozó "király Poroszországban" címet vette fel. Maga I. Vilmos, a Németország 1871-ben kikiáltott császára sosem érezte magát németnek, inkább porosz uralkodónak tartotta magát. II. Vilmos hozta az igazi változást a teuton hősök felvirágzásával. S amikor II. Vilmos kijelentette, hogy "csak németeket ismer", ugyan gondolt-e arra a több mint 3 millió lengyel alattvalóra, akik majd a keleti front hullámzásait leginkább elszenvedik.
A "dezertőr" - II. Vilmos hollandiai száműzetése előtt
Amiképp II. Vilmos a háború elején az "első számú német" lett, azaz ő is egy lett a sok hasonló között, úgy lett számon kérve a háború végén. A német nemzet nevében fosztották meg trónjától II. Vilmost, míg a német vezérkar ugyancsak a német nemzetre hivatkozva tagadta meg az engedelmességet.
El tudjuk ezt képzelni XIV. Lajossal kapcsolatban?